Törökök, gengesedés, drogok: az osztrák börtönök sem különbek - Tornyai Viktor esettanulánya komment nélkül

Az orosz tolvajok jele egy osztrák börtön falán. Tetoválásként még gyakoribb.

A nyári gyakorlatomat Ausztriában a Justizanstalt Wien Josefstadt-i bv.intézetben töltöttem 2008.06.16-2008.09.14-ig (azaz tizenhárom hét). A gyakorlatom során négy hetet tölthettem az intézet pszichológiai-szolgálatában melynek vezetője Dr. ***** egy magyar származású pszichológus, aki mentorommá és egyben barátommá is vált kint tartózkodásom alatt. Az esettanulmányom alapjául szolgáló személlyel itt ismerkedtem meg ***** által.
A fogvatartott akiről beszélek egy török származású ám Ausztriában született fiatalfelnőtt (tizennyolc éves). A történetét egy elhelyezéshez szükséges pszichológiai tanúsítvány elkészítésekor ismerhettem meg.
Mint említettem a fogvatartott török származású ez több aspektusból is fontos:
tudni kell hogy az osztrák fogvatartottak 50-60% idegen nemzet szülöttje, állampolgára így a fiatalkorú fogvatartottaknak is. A bűncselekmények túlnyomó részét kisebbségek tagjai vagy külföldi állampolgárok követik el. Saját szubkultúrát alkotnak saját törvényekkel,hagyományokkal,szokásokkal. Ez a török kisebbségre fokozottan jellemző.
A mi fogvatartottunk „alkalmi”alkoholista és kábítószer fogyasztó! Azért írom hogy alkalmi mert ő szerinte a kábítószerekre vagy az alkoholra nem lehet rá szokni!
Élete során másodjára tölt szabadságvesztéssel járó börtön büntetést,tehát visszaeső. Az elkövetett bűncselekménye először több ízben elkövetett lopás majd másodjára rablás volt. A fogvatartott szeretett iskolába járni nem volt él tanuló, de követelményeknek mindig megfelelt annak ellenére, hogy ahogyan mondja mindig éreztették vele hogy ő nem osztrák. Az iskolát követően apja vegyesboltját kellett volna átvennie,de ő ezt nem akarta csak a török hagyományokból adódóan nem volt választási lehetősége. Megismerkedett egy lánnyal aki ugyancsak török származású és csakhamar szerelmesek is lettek. A lány egy gang tagja volt így ő is csatlakozott közéjük. A gang csak török fiatalokból állt és egységben az erő címszó alatt úgy éltek és cselekedtek ahogy az nekik jól esett. Értem ezalatt alkoholizálás később kábítószerezés és ezek finanszírozására elkövetett lopások. A mi fogvatartottunk úgy gondolta, hogy igaz barátokra, sorstársakra lelt megtalálta a szerelmet és életében először szabadnak érezte magát. Az iskolát is otthagyta és inkább bandázott az új barátaival. A fiuk zülléséről ezalatt a szülőknek nem volt tudomása csak akkor tudták meg amikor már késő volt. A fogvatartottunk a gang-el az egyik este mint már oly sokszor elment bandázni, csak ez alkalommal egy boltba indultak lopni csak nem sikerült,lebuktak. A fogvatartottunkat és a gang fejét elkapták. A gang feje rávette elmondása szerint, hogy egyedül vigye el a balhét hiszen őneki már van priusza.
A fogvatartottunk el is vállalta a bűncselekmény elkövetését. Ennek az lett a vége,hogy más előzőleg meglopott üzlet tulajdonosok is ellene vallottak.
A mi fogvatartottunk több ízben elkövetett lopásért került börtönbe.
A szülei csak ekkor értesültek az eseményekről. Az apja nagyon nehezen bocsátott meg neki, hiszen tönkre tette a család jó hírnevét. A fogvatartottunknak meg kellett ígérnie, hogy befejezi az iskolát és tisztességes életet fog folytatni és a rossz társaságot és a barátnőjét elkerüli. Szabadulása után haladt a családja által kijelölt úton mindaddig amíg össze nem találkozott a régi bandájának tagjaival. A banda tagoknak csakhamar sikerült behálózniuk a volt és jelenlegi barátnője vezetésével. Ittak, kábítószereztek, buliztak! Ezek egyre több pénzt igényeltek így bűnöztek is. Egyszer azon boltok egyikét akarták kirabolni aminek a tulajdonosa az egyik sértettje volt az előző lopás hullámuknak. A bolt tulajdonosa tudtukra hozta hogy felismerte őket és hogy börtönbe juttatja mindannyiukat. Erre a belőtt srácok jól helyben hagyták. A bolt tulajdonosa nagyon súlyos sérüléseket szenvedett. A gang nagy részét lecsukták, így a mi fogvatartottunkat is. A cselekmény következménye, hogy kapott három évi letöltendőt és az apja kitagadta a családból és ottlétem során egyszer sem látogatták meg.
A fogvatartott folyamatos gyógyszer kezelés alatt áll. A nyakán és kezein falc nyomok láthatóak és folyamatosan az élet értelmetlenségéről beszél. Komoly szuicid veszélyeztetett és labilis idegzetű, nem agresszív inkább magát okolja mint másokat. Elmondása szerint nincs jővője!
Véleményem szerint az apja önfejűsége a mai világban már nem elfogadható erőltetett hagyományok és nem utolsó sorban a többségi társadalom diszkriminációja vezetett a deviáns viselkedéshez és annak a fogvatartottunkra tekintett súlyos következményeihez.

szelf a totális intézményben

Goffman alapvető meggyőződése volt az elmebetegekről, hogy azok nem őrültek, hanem szerepelvárásnak engedelmeskednek a kórházakban. Az emberi személyiség cselekvő része a szelf, amely szerepekből épül fel. A szerepek interakciós helyzetek, amikben minimálisan két ember vesz részt. Ha az interakciót két ember kapcsolatára egyszerűsítjük, láthatjuk, hogy a két ember kommunikációja során valósul meg a szerep, aminek az egyik végén a kommunikáció vevője, a másikon az adója található. A szerepek tehát minimálisan kétpólusúak. Ha ezeket a pólusokat pálcikákként képzelnénk el, akkor ezeket a pálcikákat fel lehetne fűzni egy zsinegre, és megkapnánk az adott személy összes szerepét. A szerepek lánca azonban éppen úgy körbeöleli a személyiség belsőbb részeit, mint a nyaklánc a nyakat. Ha a zsineg két végét egymáshoz kötnénk, megkapnánk a szelf pillanatát. A szelf ugyanis időben változik, mert a szerepeket eredményező interakciók is folyamatosan változnak. A szelfpillanatoknak egymásból kell következniük az időben, a térben és az ok-okozati láncon, ezt a szociálpszichológia kontinuitásnak és kongruitásnak nevezi. A totális intézményben, ahol az emberek a zárt setting miatt folyamatosan interakciós helyzetben vannak, teljes mértékben (totálisan) kötött a szelfjük. Goffman ezt a jelenséget nevezte a szelf reprezentációnak, amit magyarul szerintem merőben tévesen az én bemutatásának szokták fordítani. Goffman a szelf reprezentáció fogalmának körülírásával jelentős lendületet adott a szociálpszichológia fejlődésének.

Kurt Lewin és a börtön

A szociálpszichológia "alapítójának" gondolatait egy kissé merészen kapcsoltam össze a börtön szervezetével, itt.

Az új tételt bevezetésként fogom használni az egész büntetés-végrehajtási pszichológia c. tantárgyhoz.

Gilles Deleuze a büntetés-végrehajtásról

Gilles Deleuze (1925-1995) 1990-ben írott rövid, zseniális tanulmányában, az „Utóirat az ellenőrzés társadalmához” c. művében (http://mek.oszk.hu/00100/00140/html/01.htm#cim2) írja, hogy a társadalmi intézményrendszerek válságban vannak. Az egyik kiemelt társadalmi rendszer, amit Deleuze a cikkben említ, maga a börtön. A válságot, mint minden egyéb intézménynél, abban látja, hogy az intézmény funkciója éppen a fegyelmezés irányából az ellenőrzés irányába tolódik el.
Ez a börtön esetében Deleuze szerint két markáns jelenségben érhető tetten:
1. A büntetés-végrehajtás funkciója egyre inkább az ellenőrzött keretek között tartás, hiszen növekszik az úgynevezett alternatív büntetések foganatosítási aránya. Ilyenek a háziőrizet, a közérdekű munka, az elterelés vagy az elektronikus felügyelet (nyugtázó-jelző alapú rendszer vagy GPS alapú karkötőszerű eszköz a bokán vagy a csuklón).
2. A büntetés-végrehajtás végső célja a reintegráció lett, és attól nehezen választható el. Nem a reszocializáció. A reintegrációval az egyén továbbra is a nagyobb rendszer része marad, és ellenőrizhető lesz, míg a korábbi ideológia szerint az egyénben kellett elérni változást neveléssel, programokkal, most azonban a posztdetenciós stádiumot (szabadulás utáni életszakasz), és az azt kiszolgáló intézményrendszert is az elkövetőhöz igazítjuk. A végső cél itt is az ellenőrzés.

A mellékelt táblázatban egyes börtönfunkciókat elemzünk az elmegyógyintézetek funkcióival összehasonlítva, és láthatjuk, hogy a két intézményi rendszer szinte alig különbözik egymástól.

Szociodinamika a börtönben

A fenti ábrán egy zárka szociodinamikai modellje látható. A helyiséget mintha fölülről néznénk, láthatjuk, hogy tíz fogvatartott van benn a zárkában (sárga körök), akik az emeletes ágyaik (szürke téglalapok) mellett sorakoznak fel, amikor a nevelő (középső lila kör) egy körletfelügyelő (lila kör fentebb) kíséretével belép a zárkába, jelentést kér a fogvatartottaktól. A folyosón még jelen van egy nevelő, aki mondjuk, éppen egy másik zárkába megy be a levelekkel.
Magyarországon jelenleg e szerint a protokoll szerint zajlik a levélosztás, pusztán a szokásjog alapján. A zárkában tartózkodó két börtönőr között húzódik a nyitott ajtó, és bár a nevelő minden fogvatartottal képes felvenni a szemkontaktust, a biztosító körletfelügyelő nem. Az ábra bal felső sarkában lévő emeletes ágy tehát fedezésben van, és ott valószínűleg a magasabb státuszú rabok laknak. Természetesen az alsó ágyon az igazi menő. A legjobban szem előtt lévő emeletes ágy az ajtóval szemben van, itt lehet, hogy a legalacsonyabb státuszú rabok állnak. Máris láthatunk egy szociális értelemben dinamikus helyzetet: elvileg a raboknak egyenlő státuszuk lenne, de mégsem az.
Figyeljük meg, hogy a középső ágy mellett, jobb oldalon álló rab láthatja csak a folyosón sétáló másik nevelőt, ő tudja, hogy mi történik a zárkán kívül, tehát információtöbblete van a többi rabhoz képest, ami ismételten növeli a társas közeg dinamikáját.
Számos ilyen helyzetet fel lehet sorolni, ami pusztán a személyek elhelyezkedésén múlik. Azonban ezek mellett, az emberek között csoporton belüli interakciók is lejátszódnak a társas alapmotívumok (személyészlelés, megismerés, szelf-folyamatok, attitűdök, meggyőzés, vonzalom, függés, intimitás, agresszió, sztereotípia, társas befolyásolás stb.) mentén, és ezeket is a szociodinamika határozza meg.

Ezen az ábrán ugyanazt az elképzelt zárkát látjuk éjszaka. Az ajtó be van zárva, és a fedezékében öt fogvtartott tiltott magatartást folytat, tetoválják egymást. A börtöntetoválás tiltott cselekménynek számít, ezért a magatartás az ajtó fedezékében zajlik, és egyben megmutatja a zárkában azt a helyet, ami a tiltott cselekmények, - és így az erőszak helye - is. Természetesen a zárkában a legtöbb esetben van vécé, de ott kevés hely adódik a tiltott tevékenységre, amennyiben azt kettőnél több személy végzi.
A cselekményben nem résztvevő fogvatartottak az ágyaikon vannak.
Érdemes az ábrát olyan szempontból tanulmányozni, hogy a személyek közötti interakciók milyen intenzitással és milyen szekvenciákban zajlanak a fenti szituációban.

Ezen az ábrán is az elképzelt zárka látható zárkatorlasz idején (ágyakkal elbarikádozták a zárkaajtót, így a zárka szükség esetén sem nyitható ki). Konkrét szerepeket láthatunk:
Képviselők: azon személyek, akik irányítják a zárkatorlaszt, és a követeléseiket előadják a börtönszemélyzetnek. A vezető személy a tátikán keresztül kommunikál.
(Túsz)tárgyalók: A zárkaajtó másik oldalán a börtönőrök csoportja áll, ahol egy vagy több személy beszél a képviselőkkel. A két csoporton belül és között is rendkívüli feszültség van: a helyzet akár eszkalálódhat is, és a rabok túszul ejthetnek egy társukat, mert a zárkán belül is felborul az egyensúly.
Bizonytalan: Egy vagy több kívülálló fogvatartott, aki számos okból lehet bizonytalan: lehet, hogy fél, lehet, hogy beteg, vagy lehet az is, hogy nem ért egyet a többiekkel.
Fedezék: Látható, hogy a bizonytalan személy miatt a fedezék helye a zárkában máshova került. A társas dinamika megváltoztatta a társas közeget.
Védekezés: Pár fogvatartott az ablakokat is elbarikádozza, hogy a kintről érkező kommandó ne tudjon bejönni. Ők elvi szövetségei a képviselőknek, azonban nyilvánvaló, hogy alacsonyabb státuszban vannak.
Akciócsoport: A börtönépület tetejéről, kötéllel leereszkedő személyek. A többi börtönőr szövetségesei, azonban a két őrcsoport közötti kommunikáció ez esetben nehezített.

G. H. Mead rögbilabdája

A fenti ábra George Herbert Mead szimbolikus interakcionizmus elméletét szemlélteti. Mead szerint a társadalom alapvetően három részből áll: az elitből, a többségi társadalomból és a szubkultúrából. Az elit a hatalmat interakció, azaz kölcsönös kommunikáció (jelentéssel bíró cselekvés) által gyakorolja, az eszközei pl. a média, a törvénykezés és a divat, szimbólumai pedig a hatóságok, a sztárok vagy az intézmények. Az elit az eszközei révén meghatározza, hogy az embernek hogyan kell viselkednie, mit és mennyit kell fogyasztania, hogy kell kinéznie, hogy kell beszélnie stb., hogy a társadalom hasznos polgárává váljék. Ezek normák és értékek, amelyeket a többségi társadalom többé-kevésbé a magáénak vall. A normák és az értékek megőrzését és működését az elit szimbólumok által biztosítja (mint pl. a sztárok). Ez azt jelenti, hogy a dolgok, nem azok, amik (nem magáért való dolgok), nem igazi értékek, és nem teljes normák.
A társadalom kisebbik része nem fogadja el az elit által közvetített értékeket és normákat, nem tartja őket követendőnek, nem engedelmeskedik nekik, és nem is mutat különös érdeklődést irántuk. Fontos észrevenni, hogy a média, a divat vagy a törvénykezés által közvetített normák és értékek definíciós erejűek, és nem csupán a többségi társadalmat határozzák meg, hanem a szubkultúrát is. A szubkultúrára hatalmas társadalmi és gazdasági nyomás nehezedik.
Mindezek mellett a szubkultúra is rendelkezik szimbólumokkal, csak ezek a dolgok nem olyan vonzóak, nem olyan csicsásak, mint az elitéi. Ilyenek a nyomornegyedek, a putrik, a cigánysorok, egyes latin barriok stb., de ilyen a gengszerveződés vagy maga kábítószer is. Ezeken keresztül áll ellen, és ezen áll kívül ez a társadalmi réteg.

A börtönnel kapcsolatban azért nagyon érdekes ez az elmélet, mert a bűnözéssel kapcsolatban a börtön az a hely, ahol az elit és a szubkultúra közvetlenül, de a szimbólumain keresztül csap össze. Azért a szimbólumain keresztül, mert a bűnözés az elit kezében hatalomgyakorlás, a szubkultúra esetében szankcionálandó deviancia, a droghasználat az elit életében a szórakozáshoz kötődik, a szubkultúránál viszont üldözendő, gyógyítandó stb. Sehol máshol nem lehet látni olyan machokultuszt a társadalmakban, mint a börtönben, sehol sem kedvelik az akciófilmeket annyira, mint a lepukkant városrészekben…

Különleges biztonságú körletek, bűntárs-szindróma, vamzerhálózat

A különleges biztonságú körlet (KBK – nem jogi terminust fogok használni, de ezt a rövidítést) létrehozásának az a célja, hogy a kiemelkedően veszélyes fogvatartottakat elkülönítsük a többi fogvatartottól. E mögött is húzódik valamilyen szintű társadalmi akarat, hiszen az ilyen speciális börtönrezsim mögött mindig jogszabályoknak kell állnia, és amennyiben ez utóbbi nem tisztázott, olyan jelenségekkel találkozhatunk, mint Abu Ghraib.
Magyarországon – és más államokban – a KBK-k létrehozása során az alábbi elvek érvényesültek:
- az itt elhelyezett fogvatartottak nagy veszélyt jelentenek a társadalomra, őrzésüket szigorú körülmények között kell ellátni,
- a fogvatartottak elhelyezését folyamatosan felül kell vizsgálni.
Az első kitétel végül is az itt elhelyezett személyekre vonatkozik, a második tétel emberjogi aspektusú és inexorábilis (megkerülhetetlen).
Én magam képtelen vagyok a KBK-k funkcióját a fentiek szerint értelmezni.

1. Definiciós probléma

Érezhetjük, hogy a KBK-k létrehozása egyfajta „börtön a börtönben” szervezeti felépítést eredményez, ami sem gazdaságilag, sem pedig rendszerelméletileg nem hatékony. Éppen ezért minden esetben problémák merülnek fel a KBK-k finanszírozásával kapcsolatban, másrészt a KBK nem lesz arra alkalmas, hogy valóban és igazán elkülönüljön a börtönrendszertől, amelynek az eleme.
Példák:
- egy KBK fogvatartotti férőhely létrehozás költsége kétszerese egy rendes férőhelyének. Egy KBK férőhely létrehozási költsége a számításaim szerint jelenleg 20 millió forint. Egy húsz férőhelyes körleté akkor 400 millió forint. Ezek az adatok nem hivatalosak, és csak becslésen alapulnak; de a holland adatok szerint egy fogvatartott egy napi költsége kábé 150 EUR, míg a KBK-soké 600 EUR,
- mivel maga a KBK minden esetben a börtönön belül van, és valamilyen szintű differenciáció még a Pelican Bay börtönben is van, a KBK összefolyik a börtönnel. A személyzet tagjai is fluktuálódnak a börtönrendszeren belül, személyiségük (szelfjük) folyamatosságot és koherenciát követel meg, ezért azt fogjuk látni, hogy a társadalom implicit KBK definíciójának megfelelni képes személyek fognak a KBK-n dolgozni. Sok helyen a világban ehhez a definicióhoz éppen azok a külsőségek szükségesek, amit Zimbardo börtönkísérletében, vagy Abu Ghraib folyosóin láthattunk.

2. Mit jelent akkor a börtön?

Ha van KBK (márpedig van, és úgy-ahogy működik), akkor a börtön többi része mi? Nem igazi börtön? Nos, erre a naiv válasz az lenne, hogy az intézetekben működő összes rezsim adja ki az intézet rezsimprofilját, és ilyen szempontból a progresszivitás elvének megfelelően, a fogvatartottak a legpuhább rezsimtől egészen a KBK-kig helyezhetők el.
A fenti válasz nem axiomatikusan közelíti meg a börtönt, azaz nem a börtön valódi, tiszta funkcióját vizsgálja, márpedig a börtön valóságához hozzátartozik a kábítószer, a gengesedés és a fogvatartottak közötti erőszak.

A fenti ábrán ezt a problematikát vágytam szemléltetni. Véleményem szerint ugyanis a KBK-k létrehozásának elsődleges funkciója a fogvatartottak közötti erőszak csökkentése lenne. A világ számos részén – és a Pelican Bayban is – azok a fogvatartottak kerülnek ide, akik a legbalhésabbak, tehát szervezkednek, ellenszegülnek, gengvezérek stb. Elkülönítésükkel megvalósulhatna a többi fogvatartott védelme.
Nagyon gyakori probléma a börtönökben azonban széles e világon, hogy nehezen lehet egymástól elkülöníteni a bűntársakat. Nem a büntetőeljárás alóli kibúvásról van szó. A vallatás és a vallomástétel kisajtolása általában úgy történik, hogy a hírhedett fogolydilemma helyzettel a gyanúsítottakat egymás ellen játssza ki a nyomozó hatóság. Magyarán a bűntársak egymás ellen vallanak, és véres ellenséggé válnak, majd egy börtönbe kerülnek (bűntárs-szindróma). Nem lényeges itt, hogy nem egy körleten vannak, vagy nem egy zárkában, hiszen minimálisan a séták (szabadlevegőn tartózkodás) alkalmával találkozhatnak. Az összecsapás csak a kontroltól függ. Ha erős az őrzés, biztonságos lehet a séta. Azonban a séta biztonsága a börtönön belül még rengeteg tényezőtől függ:
- személyzet – fogvatartott kommunikáció,
- zárkaközösség,
- életkörülmények a körleten,
- a személyzet hozzáállása,
hogy csak a legfontosabbakat említsem. A gengesedés egyik lényegi faktora éppen a személyzet polarizációja, ezért nagyon veszélyes, ha a személyzet bármilyen szempontból megosztott. Ha megosztottság tapasztalható, minden személyzeti csoport körül saját vamzerhálózat fog megjelenni, és ezek a hálózatok egy idő után szervezkedni fognak egymás ellen.
A gengesedést szerencsére nem csak a személyzet polarizációja serkenti. Ilyen tényező a fogvatartottak származási helye is, ami már nálunk, Magyarországon is észrevehetően jelentkezik, és néha felül is írja a fentebb említett bűntárs-szindrómát. Az ilyen gengek szinte teljes mértékben függetlenednek a személyzettől. A teljes függetlenedés az excesszív személyzeti erőszak és a korrupció jelenségei miatt képtelenség, de a nem vamzerhálózat alapú geng harcászati szempontból kicsúszik a személyzet irányítása alól.
A KBK ugyanakkor a séta által áll a legszorosabb kapcsolatban a fogvatartott részéről a börtön többi részével. A séta is elkülönítetten zajlik, de a velős és tömör üzenetek (pl. fenyegetés, zsarolás, drogüzlet) az akár utcai gengektől látható kézjelekkel vagy apróbetűs csempészett levelek útján képesek átszivárogni a zárkaablakokon vagy a nem éppen törvénytisztelő őri személyzet kezén keresztül.

A Schachter-Singer kísérlet és a börtön

A szociálpszichológiai kísérletek elkerülhetetlen kritikái között az az ismérv szokott a leggyakrabban felbukkanni, hogy a laboratóriumi körülmények nem mérhetők össze a külvilággal, és a laboratóriumi eredmények alapján nem lehet az emberek viselkedésére következtetni.
Ezt a helyzetet pár zseniális szociálpszichológus a beépített személy eszközével próbálta megoldani. Zimbardo korai kísérleteiben is felbukkannak, de ott vannak a Milgram kísérletben, és az Asch vizsgálatban is. A beépített személy létezése a valódi vizsgálati miatt személyt becsapják. Ez utóbbi dolog etikai probléma.
Véleményem szerint a börtön és a laboratórium közötti távolság elenyészőbb, mint a labor és a valóság közti távolság, mert a börtön éppen úgy el van zárva a külvilágtól, mint a labor, valamint a börtönben is manipulálják az emberek viselkedését.
Világos a párhuzam a börtön és a labor között.
Az egyik legellentmondásosabb kísérlet (magam kereken 10 éve gondolkodom rajta), a Schachter-Singer féle kísérlet. Ennek a vizsgálatnak számomra az az egyik nagyon jelentős tanulsága, hogy az emberek a fiziológiai ingereknek a társas közeg függvényében adnak értelmezést.
(Kábítószerügyi szakértőként nem tudok persze elsiklani a set/setting következménytől sem: magyarán, hogy az elfogyasztott drog hatása is a társas közegtől függ.)
A börtön társas közegében (ahol a stressz miatt az arousal szint eleve magasabb), a rabok egymás kezében vannak a zárkákon belül, viszont a zárkán kívül a személyzet irányítja őket.
A fenti ábrán az látható, hogy a börtönépület, a börtönprogram és a személyzet egymást kiegészítik. Együtt valósítják meg a rabok menedzselését. Mind a három elemben érzékelhető az implicit társadalmi akarat, és ez minden országban diagnózisértékű.
(Pl.: Hogyan kezelik, hogyan állnak hozzá a családon belüli erőszakhoz a spanyolok, akik apa-anya-gyerek körletet hoznak létre a börtöneikben, és hogyan a magyarok, ahol a legnagyobb női börtönben egy műbaba szoba működik, és csak jóérzésű feminista aktivisták kutatják a témát? Mi is akkor a különbség a spanyolok és köztünk???)
(Pl.: Hollandiában rasszista személy nem lehet börtönőr. Magyarországon vajon hány cigány börtönőr van?)
(Pl.: Ausztriában a bíróságok képesek együtt működni a börtönrendszerrel, és nagyobb arányban alkalmaznak alternatív büntetéseket. Romániában egy börtönőr fizetése arányaiban két-háromszorosa egy magyar börtönőrének, továbbá a román büntetés-végrehajtás képes magát érvényesíteni: a rabok közfeladatokat látnak el. Ezekkel szemben Magyarországon a társadalom elzárkózik a börtöntől, a rabtól és a börtönőrtől.)
Minél erősebb e három összetevő, annál inkább szorul a háttérbe a börtönbeli medikalizáció (lásd főoldal…).

Ördögűzés a börtönben a gengek és a kokain ellen

Triviális, hogy a börtönben nincs magánélet. A fogvatartottnak két arca van, az egyiket a külvilág felé mutatja, a másikkal pedig befelé tekint. A rab számára a külvilág maga a börtönközeg, és a befelé tekintő arc öt-hat év után eltűnik.
Amennyiben a börtönközeg szélsőségesen agresszív, a börtönben egy konstans állapot keletkezik, amelynek a következő összetevői vannak: rettegés (tulajdonképpen PTSD), gengesedés, túltelítettség, drogok és felfokozott érzelmek.
A fenti képlet minden eleme változhat, azonban – mivel a képlet konstans – vele kell változnia egy másik elemnek is.
Például, ha csökken a börtönben a túltelítettség, akkor csökken a gengesedés; ha a gengesedés csökken, csökken a rettegés, nem lesz szükség a drogra, nem kell vele kereskedni az életben maradáshoz, és így tovább.
További példa, ha valamilyen szinten a börtön vezetése képes elérni, hogy a kábítószerek némivel kevesebb szerephez jussanak a börtönben (pl. ártalomcsökkentés által), akkor a gengek közötti agresszió egy idő után kiürülhetne.

Különös példa lehet erre az a jelenség, ami a brazil börtönökben a börtönlázadási hullám után tapasztalható. A hatóságok 2005-2006 idején már képtelenk voltak könnyű fegyverzettel kordában tartani az egymást öldöklő PCC és Salvatrucha gengeket, és aknavetőkkel lőtték a börtönt.

A hatóságok és a börtöngengek között szabályos háború dúlt. És ekkor történt a „csoda”. Egy evangelizáló pap misével és ördögűzéssel szüntetett meg egy börtönlázadást.

Az alábbi videón megfigyelhetjük a brazil börtönökre jellemző aggasztó körülményeket:
- egy fogvatartott a videón egy másik fogvatartottakat enged át az egyik körletről a másikra, azaz: a gengek teljes mértékben uralják a börtönt;
- megfigyelhetjük egy fogvatartott sátáni erőktől való megszabadulását;
- láthatjuk, amint az evangelizáló pap átkozza a gengesedést és a kokaint;
- megfigyelhetjük, hogy a raboknak a cirkusz (azaz a felfokozott érzelmek) kell, ugyanúgy nézik a földön vonagló, „megtisztult” társukat, mintha szúrt sebek okozta fájdalmában szenvedne…



A börtön a fizikai és a társas zártság miatt sok hasonló, könnyebben elemezhető konstans helyzetet tarthat fenn.

A kanál szerepe a börtönben

Sok filmben látjuk, hogy a kábítószer-használók a heroint egy kanálban hevítik fel, és injekciós tűvel fecskendőbe szívják. Ez a börtönben nem jellemző kábítószer-fogyasztás, de minden bizonnyal előfordul. A heroin használata a magyar börtönökben nem jellemző, sokkal inkább a rivotril nevű gyógyszeré, amely téma egy külön tanulmányt érdemelne meg.
Néhány börtönvilágban (Balkán, Dél- és Észak-Amerika) a fogvatartottak a kanál nyelét használják fel. A kanál önmagában nem tiltott tárgy ezekben a börtönrendszerekben, mert nem veszélyes az egyén testi épségére. A letört kanálnyelet azonban ki lehet élesíteni, és ezekkel az eszközökkel a sétaudvaron – a börtönre rendkívül jellemző – gengharcokat lehet folytatni.
Az alábbi videón az amerikai Pelican Bay börtönben lezajlott stabbing (késelés) jeleneteket láthatjuk:

A kanalak nyelét a fogvatartottak a Balkánon a füstszűrős cigaretta filteréből nyert szénporon élesítik ki, és a pengékhez hasonló élességű fegyvert kapnak.
A magyar börtönökben is ezek a leggyakrabban lefoglalt tiltott tárgyak, és sajnos a fogvatartotti csoportok közti ellentétekre és az egymás elleni szervezkedésre, területvédelemre és kábítószerpiac-telítettségre utalnak.

A magyar börtönökben a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években a fogvatartottak néha kanalakat nyeltek annak érdekében, hogy kórházba kerüljenek, ahonnan esetleg könnyebben tudtak megszökni. A nyolcvanas évek végétől a kilencvenes évek közepéig ezt a jelenséget felváltotta az esernyő vagy más néven a pók.
A rugalmas fémből (pl. biztosítótű) készült kisebb csomagra a fogvatartottak spárgát tekertek, majd a pókot lenyelték, és a spárga végét a szájukban tartották. A gyomorsav a spárgát szétmarta, a rugalmas fém szétpattant (mint az esernyő, vagy mint a pók lábai), és a fogvatartott a börtön személyzetét azzal tudta zsarolni, hogy megrántja a spárga végét, és nagyon súlyos belső sérülést szenved. Az ilyen típusú önkárosításokat nem szabad összekeverni öngyilkossági szándékkal, pláne nem a „teátrális” öngyilkossággal. erről bővebben lehet olvasni itt.

További magyar börtönsajátosság a kanálnyéllel kapcsolatban a körletfelügyelők gumibottartó kampója, amit a nadrágszíj oldalára lehet helyezni, és az S alakban meghajlított kampóra lehet akasztani a gumibotra kötött bőrhurkot. Ezeket az eszközöket általában a fogvatartottak önkánt készítik el a felügyelők számára. Ez a jelenség is egy tipikus testtechnika (lásd Marcel Mauss) a börtönben. A S alakú gumibot tartó kampó ugyanis nem tartozik az alapfelszerelésbe, és mivel a börtön keze mindig foglalt (kulcsok, ajtónyitás, motozás, regiszteres jegyzetelés stb.), az eszköz alkalmazása elkerülhetetlen. A kanálnyélből készített kampó nagyon praktikus: könnyen lehet a gumibotot kiakasztani belőle, mint akár a modern SWAT-típusú szíjakban elhelyezett hüvelyekből előrántani. A láb mellett lengő gumibit ugyanakkor segíti a papírmunkát is, ami a kommandós felszerelés alkalmazása igencsak nehézkes, mivel akadályozza a kar mozgását a mellkas előtt. A kampókat az egyik smasszer örökli a másiktól. A nagy öregek leadják a fiataloknak, továbbá a kampónak némi folklórja is van: vésik, karcolják és egyéb más módon díszítik. Magam láttam már olyan kampót is, ami egy „aranyozott” alumínium kanál nyeléből készült. Az aranyozás a széleken és a fémen alkalmazott ornamentikák (nyomott, öntött minták) kicsúcsosodásnál lekopott, és a kampó az antantszíj réz karikával együtt kifejezetten harmonizált.

Prizonizáció (könyv...)

(c) Mark Allen Johnson / ZUMA Press

"White Power": Egy kaliforniai fogvatartott az "Aryan Brotherhood" börtöngeng tetkóját mutatja

A legjobban érthető, azaz a hétköznapi ember számára is könnyen belátható börtönártalom a prizonizáció, azaz a börtöniskola.
Clemmer (1940) írja le először a prizonizációt, és úgy definiálja, hogy a prizonizáció egy folyamat, amelynek során a személy felveszi a börtön értékeit és erkölcsi normáit. Egy adaptációs mechanizmusról beszél Clemmer, ami a beilleszkedéssel zárul. Az asszimiláció során az egyén vagy egy csoport egyre többször lép kapcsolatba azzal a csoporttal, amelyhez igazodni kényszerül. A prizonizáció gyorsabb folyamat, a kapcsolat folyamatosan fennáll, és nem lehet kilépni belőle. Akkor kezdődik, amikor az egyén belép a börtönbe, és elsajátítja a börtön nyelvezetét. Mindenki másképpen, és más mértékben prizonizálódik a következő faktorok mentén: (1) az alárendelt szerep elfogadása, (2) a börtönrendszer valóságának elfogadása, (3) új napi szintű elfoglaltságok megváltozása – evés, alvás, (4) új nyelv elsajátítása, és végül (5) a munka iránti vágy. Clemmer szerint a prizonizáció mértéke függ a kinti kapcsolatok minőségétől és mennyiségétől, a börtönben lévő fogvatartotti csoportok számától, a zárkatársaktól és a börtön dogmáinak és kódjainak elfogadásától.
Már Irwin és Cressey (1962) is kritikai megvilágításba helyezte Clemmer tanait. A kutatók szerint három fajta börtön-szubkultúra létezik, a tolvajoké, a raboké, és az első bűntényeseké. A ’tolvajok’ azok a rabok, akik a kinti világból hozzák az értékeiket és az erkölcsi világképüket, és ennek megfelelően megfertőzik a börtönközeget, ez az import modell. Ezt a fogalmat még Schrag (1954) vezette be a börtön-szubkultúrákról szóló tanulmányában. A fogvatartottak másik csoportja lesz az a szegmens, amit a börtönrendszer termel ki, ’a rabok’, míg a harmadik csoportot az első bűntényesek képezik, akikre az a jellemző, hogy inkább az őrök és az irodista személyi állomány értékrendjével azonosulnak.
Véleményünk szerint az import modell paradigmája a clemmeri elmélethez képest visszalépést eredményezett, hiszen annak függvényében kategorizálta a fogvatartottakat, hogy milyen társadalmi közegből érkeztek, és így óhatatlanul moralizált, a börtön esszenciális ártalmasságának feltárása helyett.
A jelenkori börtönirodalom a prizonizációt a rehabilitáció ellen ható tényezőként határozza meg. Resende (2006) egyéni, társas és visszailleszkedési rehabilitációs szegmenseket különböztet meg. Az egyéni rehabilitációt a kompetenciák fejlesztése és a kognitív behavior terápiák jelentik. A társas rehabilitáció a család, a munka, a kultúra és a kábítószer-ártalom körüli habeas corpusok egysége. A visszailleszkedés rehabilitációját pedig a readaptációs egyéni nevelési tervekben látja. Minél szervezettebb tehát a börtönrezsim, annál csekélyebb mértékben érvényesül a prizonizáció.
Braithwaite és Mugford (1994) alapvető különbséget lát a fiatalkorú és a felnőttkorú fogvatartottak között, és ez a prizonizáció mértéke. A kutatók úgy vélik, hogy a prizonizáció legsúlyosabb következménye a szégyenérzet eltűnése, ami nélkül képtelenség a reintegráció és az áldozatokkal való szembesülés. A prizonizáció tehát a reintegráció ellen ható tényező. A reintegráció sikeresebb lehet a fiatalkorú fogvatartottaknál, akik nem töltöttek el annyi időt a börtönben, mi sem bizonyítja jobban a prizonizáció létét.
Módos Tamás (2003) a prizonizációt a reszocializáció ellen ható tényezőként említi. A rabnevelés a börtön szervezete, és a börtönben dolgozó testületi tagok személyisége által érvényesül. Ennek hatásfokát a börtönközeg visszatartó ereje csökkenti és aláaknázza. Néha a fogvatartottakat a saját érdekükben is nagyon nehéz motiválni.
Legnagyobb általánosságban arról van szó, hogy a fogvatartott olyan magatartásmintákat sajátít el a börtönben, amelyekről tudomása volt, de nem szerzett benne gyakorlatot, és ezeket a magatartásmintákat a törvény büntetni rendeli.
Másik aspektusa a prizonizációnak az, hogy a fogvatartott a társaitól olyan módszereket is megtanul, ami bűncselekmény hatékonyságát, és a hatóságok ellenőrzése alóli kibúvás lehetőségét segíti elő. Észre kell venni, hogy a fogvatartott ezért a szolgáltatatásért fizetséggel tartozik, és nem biztos, hogy igényt tartott rá a korábbiakban. Itt utalhatunk Marcel Mauss (2000) potlecsfogalmára, ami olyan ajándékot jelent, amit feltétlenül viszonozni kell. Valójában a börtönben a potlecs adója jár jobban, hiszen valamilyen szinten kényszer hatása alatt tartja a tanítványát. A börtönben nagyon nehéz kibújni, vagy nem is lehet elmenekülni a családi, vagy a tágabb rokoni kapcsolatok elől. A börtönben azt a személyt, akinek valamilyen szintű kriminális karrierje van, a társas hatalommal rendelkező fogvatartottak letapogatják, és amint kiderült, hogy hova tartozik, vagy magától csatlakozik, vagy osztozkodnak rajta. A rendszerben képtelenség eltűnni, és nagyon nehéz meghúzódni. A fogvatartottak valamilyen szinten bűncselekményeket készítenek elő, ami minden tekintetben kimeríti büntetőjogi előkészület, bűnsegédlet, felbujtás stb. fogalmát, azonban ezek a cselekmények általában felderítetlenek maradnak, és azt is el lehet mondani, nem is nagyon valósulnak meg. A prizonizáció másik következménye a gengesedés. A fogvatartott kényszerül beépülni a társas struktúrába, és ha már beépült, a szociális kötöttségnek köszönhetően teljes mértékben függeni fog a gengtől egzisztenciális értelemben is, azaz elveszti az autonómiáját. A klasszikus liberális kriminólógia és az abolicionista mozgalmak szerint a társadalom azért hozta létre a börtön intézményét, hogy ott a fogvatartottak valamilyen program keretében személyiségváltozáson menjenek keresztül, és ennek következtében a szabadulás után tartózkodjanak az újabb bűncselekmény elkövetésétől. Azaz, hogy ne essenek vissza, azonban a börtönbüntetésnek nincs kimutatható hatása a visszaesésre [lásd Resende (2006), Christie (2004)].