A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Goffman. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Goffman. Összes bejegyzés megjelenítése

2009. augusztus 10., hétfő

A cigánybűnözésről




Jellegzetes börtönbeli falfirka „A rózsa, ami egyszer elhervad.” felirattal. A készítője talán roma lehetett a váci börtönben. Sokszor figyeltem meg, hogy a romák szeretnek rózsákat rajzolni a levelekbe, a borítékokra vagy a börtönbeli tanáraiknak, nevelőiknek ajándékba.
A börtönvilágban a rózsa az ártatlanság szimbóluma. Csak egy orosz börtöntetoválásokról szóló könyvben olvastam erről, és még az a könyv is csupán fénymásolatban van meg nekem, nálunk még nem adták ki, ezért annál jobban őrizgetem valamelyik polcomon. A börtön ugyanis nem érdekel szinte senkit. Pedig érdekes világ.


Most, hogy ez a blog elismerést kapott, egyre nagyobb bennem a késztetés, hogy leírjam – röviden – a véleményemet arról amit manapság cigánybűnözésnek neveznek.
Már korábban is írtam erről a dologról, és nem is éppen fogtam vissza magam. Még a nagyon aktuális kislétai események előtt, a youtube-ra is felraktam egy rövid filmet a kérdésről, ahol igazán magyar nyelven, és egyszerűen próbáltam megfogalmazni, hogy miért is gondolom úgy, hogy a cigánybűnözés-fogalom egy agyrém.

Először szót szeretnék ejteni az identitásról, hogy kik is vagyunk mi, és minek valljuk magunkat. Már szinte unásig ismétlem saját magamat, amikor azt mondom, hogy a börtönben szinte nincsen identitás, nincsen szelf, nincsen olyan én vagyok, sőt még az a szabadság sincs, hogy „gondolkodom, tehát vagyok”. Nincs, mert a gondolathoz reflexió, visszajelzés kell, a gondolatot meg kell tudni osztani a másikkal, és erre nincsen lehetőség a börtönben. Ugyanis a börtönben az identitás minden oldalról fenyegetésnek van kitéve. Veszélyben vagyok, mert cigizek, mert akkor kölcsön kell kérem ,hogy legyen dohányom, de nem adnak egy az egyben kölcsön, hanem csak kamatra. Veszélyben vagyok akkor is, ha nem cigizek, mert mit képzelek magamról, hogy nem állok be a sorba. Ugyanilyen kérdés a gyúrok, nem gyúrok, a falcolok, nem falcolok, a spanoskdom, nem spanoskodom a börtön világában, és még sorolhatnám.

Goffman azt írta a stigmatizációról, hogy az az identitás elleni fenyegetés. Nem csupán az, amit hiszünk róla, hogy megbélyegzés. A stigma kihat az egész életre, még a múltra is, és folyton nyom, szúr, annyira, hogy jobban fáj, mint valami testi kín, de aztán az ember mégis tovább megy, és próbál létezni ebben az állapotban. Nem kérdéses, hogy a börtönben és utána a stigatizáció az, ami az egyik legmakacsabb és legvérszívóbb ártalom, amit az ember elszenvedhet. Azért gyűlölnek, aki vagy. Aki annyira önmagad vagy, hogy nem tudnád magadból kiszakítani, mert akkor meghalnál, vagy nem lézetnél tovább úgy, ahogy eddig felfogtad magad. Magyarul írok, de nagyon nezek és velősek ezek a gondolatok. A rabok mégis érteni szokták ezeket a szavakat.

Láttam én már a börtönben olyan fogvatartottat, aki ott éppen nem vallotta magát cigánynak, pedig nyilvánvaló volt, hogy az. Olyan embert is láttam, aki kopaszra nyírta a haját, gyúrni kezdett, és horogkeresztet tetováltatott magára, csakhogy mindenki számára bebizonyítsa, hogy ő nem cigány, pedig az volt.
Láttam olyan embert is, aki szerintem nem volt cigány, mégis annak vallotta magát a börtönben, hogy ne érje atrocitás a többi rab felől, és hogy spanja lehessen valakinek. Persze voltak olyan rabok, akik nem hittek neki, és kinevették.
Láttam olyan embert a börtönben, aki fekáliával kente össze magát, csak azért, hogy ne kerüljön olyan zárkába, ahol kannibál romák voltak, pedig ő maga is cigány volt. Őt is inkább csak kinevették, az őrök pedig megfogták, és lemosdatták, és elszállították egy másik helyre, ahol persze nem bújhatott ki az őt üldöző átok, a marime, alól.
De tovább megyek, láttam olyan romát a börtönben, aki melegnek adta ki magát, csakhogy jobban érvényesüljön. Festette a haját, pöszén beszélt, riszálta magát és átszababatta a rabruháját, hogy feszes legyen a fenekén. Egy egész szinten ő volt a rabok császára, nem lehetett megtörni a hatalmát. A szabadulása után pedig visszatért a gengsztervilágba. Ott is császár. Kabriókban jár, szőke nőkkel.
Olyan romát is láttam a börtönben, aki igyekezett titkolni a homoszexualitását, rémesen pattanásos volt az arca, és meghúzta magát, jól viselkedett. A kinti életben másod- vagy harmadrangú transzvesztita sztár.

A börtön az urbanizáció visszacsapása. A börtön intézménye egyidős a polgáriasodással és a felvilágosodással. A börtön is úgy működik, mint egy város, talán, mint egy körfolyosós ház, ahonnan nem lehet kimenni, még a sarki boltba sem. Az urbanizáció következménye a gengesedés, a slumosodás, a vandalizmus, a fertőző betegségek terjedése, az elöregedés és így tovább (eltekintve a pozitív következményektől.) Minden, ami urbanizáció, bizonyos szorzó mentén felerősödik a börtönben, de hajmeresztő mischungban, ami leginkább a magasiskolák hiányábán mutatkozik meg. A börtön kultúrája a gengmentalitáson kívül ugyanis rurális, azaz vidékies. Ennek számos magyarázata van, a legkézenfekvőbb mégis az, hogy a börtönőri munka megbecsültsége nem nevezhető magasnak, ezért nem a város lakói lesznek a börtönőrök pl. Budapesten, hanem a vidéki munkanélküliek. A börtön urbánus-rurális belső feszültségéből ered a magánélet teljes hiánya. Nincs egy rab. Rabok érdekcsoprtjai vannak.

Akik vallják azt a nézetet, hogy létezik cigánybűnözés, többek között a fenti jelenségekkel és azok okaival nincsenek tisztában. A cigánybűnözés-fogalom ebből az információhiányból ered, és egyfajta öndefiníciós problémát okoz (Én nem vagyok cigány, nem is akarok olyan lenni, tehát utálnom kell a cigányokat, és ehhez a nézetemhez igazítok minden egyéb nézetet, még azt is, hogy ki is vagyok én valójában, és ezért örömömet lelem a cigányok hibáztatásában, továbbá szeretem a magamfajtákat. – Aki egy kicsit ért a szociálpszichológiához, ez utóbbin elgondolkodhat.).

És akkor jöjjön az a mondat, amivel kezdeni akartam: a cigánybűnözésben való hit a hiányos szociológiai és kriminológiai ismeretekből eredő szociálpszichológiai probléma kompenzációja.

2008. október 28., kedd

Rasszizmus a börtönben és folyományok


A fenti firka egy magyar börtönben készült. Az íráskép és a helyesírás alapján láthatóan magasabb iskolázottságú személy készítette. A mondatban irónia is van: "Rasszista vagyok! Utálom a sötét, börtönös cigányokat! :)" A mondat végén lévő smiley talán tréfálkozásra utal. A firka ugyanakkor származhat egy börtönőrtől is. A börtönben szolgáló őrök gyakran panaszkodnak arra, hogy őket egységesen rasszistának bélyegzik. Ez bizony egy durva előítélet észlelése (goffmani szóhasználattal élve: stigmatizálódás, vagy manapság: passing), és a rasszizmus-vád sok tekintetben hasonló a büdöscigányozáshoz. Mind a két gesztusnak és megnyilvánulásnak az a célja, hogy a megítélt csoportról alkotott véleményt a lehető legdurvábban és legsértőbben fogalmazzák meg, természetesen név nélkül, aláírás nélkül, az identitás felvállalása nélkül a másik személy identitását fenyegetve. A névnélküliség is egy érdekes graffity-jegy.
Ilyenkor mindig azt kell megvizsgálni, hogy az adott közegben mi vihette arra a személyt, hogy kimondja, közölje, nyilvánosságra hozza azt, amit leírt. Az ok nagyon gyakran egy megszakadt interakció, a lépcsőházi bosszankodás.
Lépcsőházi bosszankodás az az emberi gesztus, amikor az egyén a felettes, magasabb státuszú személytől illedelmesen távozik, becsukja maga mögött az ajtót, és a lépcsőházban kezdi szidalmazni, amikor nem érheti semmilyen ártalom, hiszen a valós interakció megszakadt.
A fenti írás azonban poénkodás is lehet. Véleményem szerint a rasszizmus ellen nem lehet nyíltan fellépni, magyarán nem lehet senkire sem azt mondani, hogy "mocskos rasszista bunkó", mert ez a kijelentés merőben sértő. A rasszista attitűdöket ugyanakkor erősíti, és ezzel az etnikai ellentételet tovább szítja a hasonló kijelentés. A fenti firka készítője mindezt érzékelhette, és talán azért rakta a smiley jelet a mondat végére. A poénkodás ugyanakkor együvétartozást, összekacsintást is sugall. A felírt gondolatot tehát nem csak egy egyén vallja, nem csak egy egyén érzi annak megbélyegző jellegét, vagy kafkaian groteszk mivoltát, hanem több személy; és az adott jelenség közösségformáló erő, hiszen a falfirka ez esetben nem megszakadt interakció terméke, hanem egy interakció kezdete. Ebben az esetben a börtönben folyó szakmapolitika (policy) "ne gyűlöld a cigányokat, mert megbüntetnek érte, és lenéznek miatta!", tejlesen elkülönül a börtön lehetséges megélt valóságától: "én itt élek együtt a bűnöző cigányokkal, ezek meg arról a papolnak, hogy nincs cigány bűnözés, és még engem mondanak rasszistának, könnyű a parlementből okoskodni". A fenti jelenség nagyon hasonlít a szekuralizációhoz: a börtönőrök maguk már egyáltalán nem hisznek a börtön hatékonyságában.
Érdekes ez, ugyanis a börtönök hatékonyságában az abolicionisták sem hisznek...

2008. január 27., vasárnap

Új tétel a Stanfordi Börtönkísérletről



A képen az eredeti kísérlet "John Wayne" nevű őre látható, aki 18 éves volt a vizsgálat idején. A többiek is húszas éveik elején jártak. 1971-ben az ilyen korú emberekről azt tartották, hogy felelősségteljes felnőttek.





Zimbardo 1973-ban publikálta a kísérletről szóló cikkét. A cikk ismerete a bv-s tisztek és tiszthelyettesek számára kiemelkedően fontos. Rövid összefoglaló található itt:


2008. január 15., kedd

Módosult a totális intézmény tétel


Goffman azt állította, hogy a totális intézmény lakói el vannak vágva a külvilágtól. A fenti kép a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben készült. Nyilvánvaló mindenki számára, hogy kit ábrázol. Azaz a fogvatartott nagyon is kapcsolatban van a társadalommal.
Az alábbi linken a totális intézményről írt új tanulmányom olvasható:

2008. január 14., hétfő

"Tom Brown 33333"


Thomas Mott Osborne (1859-1926) 1914-ben a New York állambeli Sing Sing börtön parancsnoka volt, majd nem sokkal kinevezése után a konzervatív gondolkodású kormányzó leváltotta. A vádban még az is szerepelt, hogy a fogvatartotakkal fajtalankodott. A pert Osborne elvesztette, viszont az ügyvédje William Joseph Fallon, az egyik legügyesebb retorikájú védőügyvéd lett az akkori Egyesült Államokban.
Osborne esete nem ezért érdekes, hanem azért, mert őt tekinthetjük az inkarceráció, azaz a letartóztatási sokk börtönártalom első leírójának.
Osborne 1913-ban Tom Brown 33333 nyilvántatrási számú fogvatartartottként az Auburn börtönbe vonult, amivel megteremette annak az amerikai irányzatnak az alapjaiat, amit Sykes, Clemmer és Goffman, majd később Farrington képvisel. Osborne később fogvatartotti önkormányzatot (Mutual Welfare League) hozott létre a börtönben, és megírta a Within Prison Walls című könyvét. A könyvben azt írja, hogy a börtönbe kerülő fogvatartottnak több gondja van, mint a bekerüléskor, és a kikerülő fogvatartottal az államnak több gondja lesz, mint bekerülés előtt, ezért a börtön működését meg kell változtatni, meg kell reformálni.
Az auburni rendszer lényege az egyszemélyes elhelyezés, és a csendben végzett együttes munka. Az északi államokban ez a rendszer sokáig nem változott meg, a túltetlítettség és faji ellentétek ellenére sem. A változást végül az 1971-es Atticai börtönlázadás, és a Washington állambeli Walla Walla börtönben bevezetett Resident Government Council (RGC) sikeressége hozta meg. Az RGC lényege az Osborne által kidolgozott fogvatartotti önkormányzat, és az egyéni fogvatartotti fejlődés hansúlya volt. Hazánkban a nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes éves elejéig Baracskán egy hasonló kísérlet zajlott.

2008. január 12., szombat

szelf a totális intézményben


Goffman alapvető meggyőződése volt az elmebetegekről, hogy azok nem őrültek, hanem szerepelvárásnak engedelmeskednek a kórházakban. Az emberi személyiség cselekvő része a szelf, amely szerepekből épül fel. A szerepek interakciós helyzetek, amikben minimálisan két ember vesz részt. Ha az interakciót két ember kapcsolatára egyszerűsítjük, láthatjuk, hogy a két ember kommunikációja során valósul meg a szerep, aminek az egyik végén a kommunikáció vevője, a másikon az adója található. A szerepek tehát minimálisan kétpólusúak. Ha ezeket a pólusokat pálcikákként képzelnénk el, akkor ezeket a pálcikákat fel lehetne fűzni egy zsinegre, és megkapnánk az adott személy összes szerepét. A szerepek lánca azonban éppen úgy körbeöleli a személyiség belsőbb részeit, mint a nyaklánc a nyakat. Ha a zsineg két végét egymáshoz kötnénk, megkapnánk a szelf pillanatát. A szelf ugyanis időben változik, mert a szerepeket eredményező interakciók is folyamatosan változnak. A szelfpillanatoknak egymásból kell következniük az időben, a térben és az ok-okozati láncon, ezt a szociálpszichológia kontinuitásnak és kongruitásnak nevezi. A totális intézményben, ahol az emberek a zárt setting miatt folyamatosan interakciós helyzetben vannak, teljes mértékben (totálisan) kötött a szelfjük. Goffman ezt a jelenséget nevezte a szelf reprezentációnak, amit magyarul szerintem merőben tévesen az én bemutatásának szokták fordítani. Goffman a szelf reprezentáció fogalmának körülírásával jelentős lendületet adott a szociálpszichológia fejlődésének.

2007. november 29., csütörtök

A felügyeletnek segíteni


A fogvatartottak magukon hordják a társadalom rosszalló értékítéletét. Több ez a goffmani stigmatizációnál.
2007 nyarán a tanítványaimtól azt kértem, hogy a börtönökben töltött nyári gyakorlatuk alatt a fogvatartottakkal írassanak fogalmazást. A fenti írásminta, amelyet nem grafológiai kutatás céljából vettünk fel, és ez fel sem merült bennünk, egy olyan fogalmazásból származik, amelyben a fogvatartott leírja egy börtönbeli napját.
A rózsaszín téglalapban a következőt olvashatjuk: „a vellüggyelletnek segiteni”, ami az jelenti, hogy a felügyeletnek segíteni.
Olyan mértékű és fura torzulás ez, hogy szinte felmerülhet bennünk, hogy a fogvatartott szándékosan túlozza el a helyesírási hibát, de ehhez képest az íráskép inkább dinamikus mintsem kalligrafikus. De még abban a helyzetben is, ha a fogvatartott tényleg ilyen mértékben torzítaná el a helyesírását, további kérdés lehetne, hogy vajon milyen táras és társadalmi erő készteti őt ilyen mértékű szerepjátékra és bohózatra?
Az írásmintát a Szegedi Fegyház és Börtön Hosszú Idejű Speciális Rezsim Körletén (HSR) vettük fel, ahol általában életfogytig tartó szabadságvesztést töltő fogvatartottak tartózkodnak egy rendkívül rigid napirendű helyen. Vajon miért kell ezt a szerepet ennyire túlspirázni? Vajon mit közvetíthet a társadalom a fogvatartott felé, ha ezt a kommunikációt a fogvatartott úgy értelmezni, hogy neki egy ilyen írásminta-kutatásban való részvétel alkalmával bohóckodnia kell? Talán azt érzékeli a fogvatartott, hogy a rabok, brutálisak és állatok? És a manírral azt akarja jelezni, hogy nem is azok, hanem tréfás, mókás emberek?
Az Egyesült Államokban, a múlt század ötvenes éveiben érzékelték attitűdkutatók (pl. Hovland, Tajfel, Sherif) hogy a feketék elleni totális és megsemmisítő gyűlölet átváltozott megtűrő, babusgató, kinevető attitűdre. Igaz, hogy a feketék nem képezhetnek egy csoportot a bűnözőkkel és a rabokkal, azonban a legtöbb magyar előítéletes személy a cigányságot a bűnözéssel azonosítja.
De elemezzük ezt az itemet tartalmilag is. Segíteni a felügyeletnek? Miért kell a rabnak segítenie a felügyeletnek? És miért képezi ez a dolog a fogvatartott napjának olyan részét, amelyet annyira fontosnak tart, hogy megemlít? Miért érzi magán ilyen mértekben a fogvatartott a társadalom vigyázó tekintetét? Vajon milyen lehet a hangulat egy magyar börtönben, ha a fogvatartott számára a napja egyik része az, hogy ő is felügyel? Ő is rajta tartja a szemét, egyrészt saját magán, másrészt pedig a társain is.
A börtönökben a világ minden részén a pedofil rabokat még a rabtársak külön is sanyargatják, olyannyira, hogy a szex offenderek szinte olyan szerepet játszanak a mi társadalmunkban, mint az indiaiban a páriák. Érinthetetlenek. A magyar társadalomban ezek szerint nem csak a pedofil rab érinthetetlen, hanem majdnem minden rab?Ha ezen utóbbi kérdésre igen a válasz, akkor a magyar társadalom rendkívül dogmatikus és bosszúéhes. A mértéktelen bosszú természetesen nem csak a börtönben van jelen, hanem a társadalom egészében is, hiszen a börtön olyan, mint egy mikroszkóp; a börtönben olyan társadalmi jelenségeket lehet tanulmányozni, ami a kinti világban implicit módon van csak jelen. De ezen felül a börtönbeli társadalmi jelenségek olyanok, mint a rákos daganatok. Előbb utóbb áttét keletkezik, és a jelenség másutt is megjelenik. Gyenge példa erre a köcsög szó. Vulgáris értelme egyértelműen a börtönből szivárgott ki a társadalomba a nyolcvanas évek közepén. Intő példa azonban az, hogy a magyar-roma ellentét fekáliája a börtönben jóval korábban eresztett ki a bűzös tégelyéből, mint a jelen magyar világban, ahol elképzelhető olyan jelenség az utcákon, mint a romaellenes tüntetés. Tragikus példa pedig az általam mindenhol szajkózott Kalinyingrád esete, ahol a börtönben terjedt el először a HIV a közös tűhasználat miatt, aztán – persze – a társadalomban is.

2007. június 28., csütörtök

Gilles Deleuze a büntetés-végrehajtásról


Gilles Deleuze (1925-1995) 1990-ben írott rövid, zseniális tanulmányában, az „Utóirat az ellenőrzés társadalmához” c. művében (http://mek.oszk.hu/00100/00140/html/01.htm#cim2) írja, hogy a társadalmi intézményrendszerek válságban vannak. Az egyik kiemelt társadalmi rendszer, amit Deleuze a cikkben említ, maga a börtön. A válságot, mint minden egyéb intézménynél, abban látja, hogy az intézmény funkciója éppen a fegyelmezés irányából az ellenőrzés irányába tolódik el.
Ez a börtön esetében Deleuze szerint két markáns jelenségben érhető tetten:
1. A büntetés-végrehajtás funkciója egyre inkább az ellenőrzött keretek között tartás, hiszen növekszik az úgynevezett alternatív büntetések foganatosítási aránya. Ilyenek a háziőrizet, a közérdekű munka, az elterelés vagy az elektronikus felügyelet (nyugtázó-jelző alapú rendszer vagy GPS alapú karkötőszerű eszköz a bokán vagy a csuklón).
2. A büntetés-végrehajtás végső célja a reintegráció lett, és attól nehezen választható el. Nem a reszocializáció. A reintegrációval az egyén továbbra is a nagyobb rendszer része marad, és ellenőrizhető lesz, míg a korábbi ideológia szerint az egyénben kellett elérni változást neveléssel, programokkal, most azonban a posztdetenciós stádiumot (szabadulás utáni életszakasz), és az azt kiszolgáló intézményrendszert is az elkövetőhöz igazítjuk. A végső cél itt is az ellenőrzés.
A mellékelt táblázatban egyes börtönfunkciókat elemzünk az elmegyógyintézetek funkcióival összehasonlítva, és láthatjuk, hogy a két intézményi rendszer szinte alig különbözik egymástól.