Goffman alapvető meggyőződése volt az elmebetegekről, hogy azok nem őrültek, hanem szerepelvárásnak engedelmeskednek a kórházakban. Az emberi személyiség cselekvő része a szelf, amely szerepekből épül fel. A szerepek interakciós helyzetek, amikben minimálisan két ember vesz részt. Ha az interakciót két ember kapcsolatára egyszerűsítjük, láthatjuk, hogy a két ember kommunikációja során valósul meg a szerep, aminek az egyik végén a kommunikáció vevője, a másikon az adója található. A szerepek tehát minimálisan kétpólusúak. Ha ezeket a pólusokat pálcikákként képzelnénk el, akkor ezeket a pálcikákat fel lehetne fűzni egy zsinegre, és megkapnánk az adott személy összes szerepét. A szerepek lánca azonban éppen úgy körbeöleli a személyiség belsőbb részeit, mint a nyaklánc a nyakat. Ha a zsineg két végét egymáshoz kötnénk, megkapnánk a szelf pillanatát. A szelf ugyanis időben változik, mert a szerepeket eredményező interakciók is folyamatosan változnak. A szelfpillanatoknak egymásból kell következniük az időben, a térben és az ok-okozati láncon, ezt a szociálpszichológia kontinuitásnak és kongruitásnak nevezi. A totális intézményben, ahol az emberek a zárt setting miatt folyamatosan interakciós helyzetben vannak, teljes mértékben (totálisan) kötött a szelfjük. Goffman ezt a jelenséget nevezte a szelf reprezentációnak, amit magyarul szerintem merőben tévesen az én bemutatásának szokták fordítani. Goffman a szelf reprezentáció fogalmának körülírásával jelentős lendületet adott a szociálpszichológia fejlődésének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése