2007. február 28., szerda

Egy balassagyarmati börtönrajz


A fogvatartottak művészeket megszégyenítően képesek rajzolni, ahogy ez a rendkívül kifejező kép is mutatja. A rajzok gyűjteményéről új tanulmányt fogok írni, amint arra lehetőségem adódik.

2007. február 27., kedd

Stigmatizáció (könyv...)

Erwing Manual Goffman (1922-1982)


A stigmatizáció fogalmát Goffman (1961) alkotta. Általánosságban az identitás társadalmi szakcionálását értette alatta. Az identitás a szocializáció során fejlődik ki az egyénben, vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy az identitás a szelfünk mindenegyes megnyilatkozásának térbeli és időbeli összessége, azaz maga a sors. A sors pedig a döntéseink összessége. A társadalom néha fenyegeti, elítéli, vagy megrója egyes tagjainak sorsát. Breakwell (i.m.) a jelenséget azzal bővítette ki, hogy az identitás elleni fenyegetést is a stigmák körébe sorolta. A kettő elméletet összefoglalva, láthatjuk, hogy egy olyan társadalmi aktusról van szó, ami ellentétes az egyén önmeghatározásával, és annak megsemmisítésére vagy immobilizációjára irányul.

Braithwaite (1993) szerint a szégyenérzet egy olyan tényező, ami előreviheti a társadalmi fejlődést, és talán az egyetlen erő, ami a bűnözést vissza tudja fordítani. Ennek értelmében a stigmatizáció éppen olyan társadalmi definiciós funkció, mint a deviancia.

Useem és Piehl (2006) igen friss, de már sokat idézett és vitatott cikke szerint a börtönprivatizáció nemhogy növelné a börtönlázadások és egyéb rendkívüli események számát, hanem csökkenti. Ugyanez történik az empirikus adatok szerint a stigmatizációval is, a szerzők kimutatják például, hogy az interprisoner agresszió (1) miatt elkülönített (tehát tovább stigmatizált) fogvatartottak száma az Egyesült Államokban az utóbbi húsz év alatt a felére csökkent. A stigmatizáció tehát az állami akarat hatékonyságának növekedésével csökken. Nyilván ezt úgy is lehet érteni, hogy minél nagyobb embertömeg kerül a börtönökbe, annál csekélyebb a társadalmi identitás-fenyegetés sűrűsége.

Farrington (1992) szerint a jelenlegi társadalmi börtönkép és funkciófelfogás inkább a goffmani totális intézmény jellemzőinek felel meg, mintsem a realitásnak. A börtön nincs annyira elkülönülve a társadalomtól, mint a klasszikus totális intézet, és ennek következtében a stigmatizáció is csekélyebb mértékű.

Crawley (2004) pedig a börtönszemélyzet stigmatizációjáról beszél, amikor azt mondja, hogy az egyenruha olyan szerepet kíván meg, amelyekre inkább az előadásjelleg, mintsem az érzelmi egyensúly és strukturáltság jellemző. Korábban, amikor a börtönök sokkal inkább büntető jellegűek voltak, a börtönőrök nem kommunikáltak a rabokkal verbális szinten olyan minőségben, ahogy azt a mai fogvatartotti programok megkövetelik. Úgy tűnik, hogy a stigmatizáció egy konstans, ami mindenképpen érinti a börtönlakókat, és ha a rabokat kevésbé károsítja, áttevődik az őrökre.

A stigmatizáció a börtönnel és a tanulmányunkkal kapcsolatban három nagy területet érint.

(1) Az első a triviális: a szabadult fogvatartott a börtönből kilépés után a szociális érintkezései során magán viseli azt a diszpozíciót, hogy ő valamikor börtönben volt. Tehát nem csupán a börtönviseltek reprezentánsa lesz az interakcióban résztvevő másik személy számára, hanem a börtön kognitív stílust befolyásoló hatásai miatt maga a fogvatartott is rabként fog viselkedni a külvilágban is, főleg akkor, ha erre a magatartásmintára ösztökélő társas közeggel találkozik. Hasonlít ez a jelenség a pszichoanalízis regresszió fogalmához is, amikor az egyén frusztrációnak van kitéve, és az énkép integritása érdekében egy korábbi személyiségfejlődési stádiumba csúszik vissza. Nos, a börtönnel kapcsolatban is ez jelentkezik. Régi mítosz az öreg börtönőrök körében, hogy a nyolcvanas években egy kocsmában úgy lehetett megállapítani, hogy ki volt börtönben, hogy el kellett az embernek magát kiáltania, hogy „sapkát le!”, és aki a homloka felé nyúlt, biztos szabadult rab volt, mert ez volt az egyik leggyakrabban kiadott ukáz a börtönben. Ha a szabadult fogvatartott az utcán egy szintén szabadult fogvatartottal találkozik, azonnal felveszi azt a viselkedésmódozatot, amit a börtönben tanúsított, méghozzá olyan mértékben, amennyire ezt az adott tér társas és fizikai zártsága megköveteli. Mondhatjuk azt is, hogy a börtönbeli kognitív struktúrák szinte reflexszerűen vagy imprinting módon rögzülnek a fogvatartottban, tehát nem arról van szó, hogy a stigmatizált cselekvéssorozat inger-válasz transzformációk és tranzakciók következménye, hanem a diszpozícióé. Nem azt állítjuk, hogy az interakcióban résztvevő másik személy attitűdjének érzékelése váltja ki a stigmatizált viselkedést, hanem a börtönben kialakult kognitív struktúra. Magyarán a szabadult rabon meg fog látszani, hogy szabadult rab, és azért, mert a társadalom által közvetített szégyen bélyege lemoshatatlanul rajta lesz, és ennek megfelelően fog viselkedni; nem azért fog így viselkedni, mert bizonyos helyzetekben ezt várják el tőle. G.H. Mead (i.m.) izzó korbáccsal felszerelkezett őrangyalokhoz hasonlította a társadalom címkézési struktúráját, és mi megállapíthatjuk, hogy ezen rendszerelv a fogvatartottakra kifejezetten igaz.

(2) A stigmatizáció másik börtönvonatkozása az egyik nagy mesterem, Garami Lajos (2), kijelentése: „Minél jobban klasszifikálunk, annál jobban stigmatizálunk”. A börtönbeli klasszifikáció azt jelenti, hogy a személyzet valamilyen kezelési vagy menedzselési cél érdekében a fogvatartottakat osztályozza, skatulyázza. Erre már a törvények is utalnak. Jogszabály és a bíróság ítélete határozza meg Magyarországon, hogy ki milyen büntetés-végrehajtási fokozatba kerül, fegyházba, börtönbe vagy fogházba. Szintén jogi kérdés, hogy ki milyen szigorú őrzési fokozatba kerül. Aztán a börtönben is eldönthetik, hogy ki milyen rezsimben nyer elhelyezést, hogy pl. az előzetesen letartóztatottak közül ki kerülhet nyitott körletre. Az intézet dönthet arról is, hogy ki kerülhet gyógyító-nevelő csoportba vagy kábítószer-prevenciós részlegbe. Minden csoporttagság magán hordozza a verbális stigmát, mint pl. „gyógyis” vagy „narkós”. A Budapesti Fegyház és Börtönben egykor a nem dolgozó fegyházas körletet Jurrastic Parknak hívták. A nem dolgozó körletrészen voltak azok a rabok, akiknek egészségügyi okokból vagy biztonsági okokból nem lehetett munkát adni. Az előbbi csoport mozgássérültekből, nyugdíjasokból, értelmi fogyatékosokból állt, míg az utóbbi csoport kemény bűnözőkből. Rajtuk kívül a körleten sok volt a külföldi, akik nem tudtak magyarul, és azért nem dolgozhattak, jellemző bűncselekményük a kábítószerrel visszaélés volt. El lehet képzelni, hogy ezek a csoportok milyen módon érintkeztek egymással és a személyzettel, nem véletlen tehát, hogy az őslények vad harcáról szóló fikcióhoz hasonlították őket.

(3) Mindezek mellett a fogvatartottak a börtönszleng megalázó kifejezéseivel egymást is stigmatizálják. Új keletű kifejezés volt a kilencvenes évek végén a droid, ami a csicska kifejezés szinonimája volt. A droid a Csillagok háborúja sci-fi saga azon kasztja, amelyik az emberek szolgálatára hivatott, mindegyikük alacsonyabb rangú, és nem élvez annyi jogot, mint az emberi lény. Jellemző a börtönben, hogy a fogvatartott társak annyira megalázzák a társaikat, hogy nem is veszik őket emberszámba, úgy tekintenek rájuk, mint a hétköznapi ember a primátákra.

(1) interprisoner = fogvatartottak közötti. Az interprisoner agresszió az egyik olyan diszfunkció a börtönben, ami ellen a jogvédő szervezetek a legerélyesebben küzdenek. Ide sorolható a prison rape is, azaz a börtönbeli erőszakos fajtalanság. Ez utóbbi jelenség a fiatalkorú börtönökben, illetve a fiatal felnőtt fogvatartottak között szignifikáns.

(2) Szóbeli közlés. Garami Lajos hosszú éveken át a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságán dolgozott, és a fogvatartotti programok, rezsimek kidolgozásáért és fogvatartottak tömeges menedzsmentjéért felelős főosztály (Fogvatartotti Ügyek Főosztálya – FüF) vezetője volt nyugdíjba vonulásáig, 2005-ig.

2007. február 26., hétfő

Állományértekezlet 2007

klikk ide

Témavázlatok 2007/2 félév

Közre adom itt is a büntetés-végrehajtási pszichológia c. tantárgy témavázlatait a 2006/2007-es tanév második félévére, az alábbiak szerint:

nappali 1. évfolyam

nappali 2. évfolyam

levelező 1. évfolyam

levelező 2. évfolyam

levelező 4. évfolyam

2007. február 20., kedd

Prizonizáció (könyv...)

(c) Mark Allen Johnson / ZUMA Press
"White Power": Egy kaliforniai fogvatartott az "Aryan Brotherhood" börtöngeng tetkóját mutatja

A legjobban érthető, azaz a hétköznapi ember számára is könnyen belátható börtönártalom a prizonizáció, azaz a börtöniskola.
Clemmer (1940) írja le először a prizonizációt, és úgy definiálja, hogy a prizonizáció egy folyamat, amelynek során a személy felveszi a börtön értékeit és erkölcsi normáit. Egy adaptációs mechanizmusról beszél Clemmer, ami a beilleszkedéssel zárul. Az asszimiláció során az egyén vagy egy csoport egyre többször lép kapcsolatba azzal a csoporttal, amelyhez igazodni kényszerül. A prizonizáció gyorsabb folyamat, a kapcsolat folyamatosan fennáll, és nem lehet kilépni belőle. Akkor kezdődik, amikor az egyén belép a börtönbe, és elsajátítja a börtön nyelvezetét. Mindenki másképpen, és más mértékben prizonizálódik a következő faktorok mentén: (1) az alárendelt szerep elfogadása, (2) a börtönrendszer valóságának elfogadása, (3) új napi szintű elfoglaltságok megváltozása – evés, alvás, (4) új nyelv elsajátítása, és végül (5) a munka iránti vágy. Clemmer szerint a prizonizáció mértéke függ a kinti kapcsolatok minőségétől és mennyiségétől, a börtönben lévő fogvatartotti csoportok számától, a zárkatársaktól és a börtön dogmáinak és kódjainak elfogadásától.
Már Irwin és Cressey (1962) is kritikai megvilágításba helyezte Clemmer tanait. A kutatók szerint három fajta börtön-szubkultúra létezik, a tolvajoké, a raboké, és az első bűntényeseké. A ’tolvajok’ azok a rabok, akik a kinti világból hozzák az értékeiket és az erkölcsi világképüket, és ennek megfelelően megfertőzik a börtönközeget, ez az import modell. Ezt a fogalmat még Schrag (1954) vezette be a börtön-szubkultúrákról szóló tanulmányában. A fogvatartottak másik csoportja lesz az a szegmens, amit a börtönrendszer termel ki, ’a rabok’, míg a harmadik csoportot az első bűntényesek képezik, akikre az a jellemző, hogy inkább az őrök és az irodista személyi állomány értékrendjével azonosulnak.
Véleményünk szerint az import modell paradigmája a clemmeri elmélethez képest visszalépést eredményezett, hiszen annak függvényében kategorizálta a fogvatartottakat, hogy milyen társadalmi közegből érkeztek, és így óhatatlanul moralizált, a börtön esszenciális ártalmasságának feltárása helyett.
A jelenkori börtönirodalom a prizonizációt a rehabilitáció ellen ható tényezőként határozza meg. Resende (2006) egyéni, társas és visszailleszkedési rehabilitációs szegmenseket különböztet meg. Az egyéni rehabilitációt a kompetenciák fejlesztése és a kognitív behavior terápiák jelentik. A társas rehabilitáció a család, a munka, a kultúra és a kábítószer-ártalom körüli habeas corpusok egysége. A visszailleszkedés rehabilitációját pedig a readaptációs egyéni nevelési tervekben látja. Minél szervezettebb tehát a börtönrezsim, annál csekélyebb mértékben érvényesül a prizonizáció.
Braithwaite és Mugford (1994) alapvető különbséget lát a fiatalkorú és a felnőttkorú fogvatartottak között, és ez a prizonizáció mértéke. A kutatók úgy vélik, hogy a prizonizáció legsúlyosabb következménye a szégyenérzet eltűnése, ami nélkül képtelenség a reintegráció és az áldozatokkal való szembesülés. A prizonizáció tehát a reintegráció ellen ható tényező. A reintegráció sikeresebb lehet a fiatalkorú fogvatartottaknál, akik nem töltöttek el annyi időt a börtönben, mi sem bizonyítja jobban a prizonizáció létét.
Módos Tamás (2003) a prizonizációt a reszocializáció ellen ható tényezőként említi. A rabnevelés a börtön szervezete, és a börtönben dolgozó testületi tagok személyisége által érvényesül. Ennek hatásfokát a börtönközeg visszatartó ereje csökkenti és aláaknázza. Néha a fogvatartottakat a saját érdekükben is nagyon nehéz motiválni.
Legnagyobb általánosságban arról van szó, hogy a fogvatartott olyan magatartásmintákat sajátít el a börtönben, amelyekről tudomása volt, de nem szerzett benne gyakorlatot, és ezeket a magatartásmintákat a törvény büntetni rendeli.
Másik aspektusa a prizonizációnak az, hogy a fogvatartott a társaitól olyan módszereket is megtanul, ami bűncselekmény hatékonyságát, és a hatóságok ellenőrzése alóli kibúvás lehetőségét segíti elő. Észre kell venni, hogy a fogvatartott ezért a szolgáltatatásért fizetséggel tartozik, és nem biztos, hogy igényt tartott rá a korábbiakban. Itt utalhatunk Marcel Mauss (2000) potlecsfogalmára, ami olyan ajándékot jelent, amit feltétlenül viszonozni kell. Valójában a börtönben a potlecs adója jár jobban, hiszen valamilyen szinten kényszer hatása alatt tartja a tanítványát. A börtönben nagyon nehéz kibújni, vagy nem is lehet elmenekülni a családi, vagy a tágabb rokoni kapcsolatok elől. A börtönben azt a személyt, akinek valamilyen szintű kriminális karrierje van, a társas hatalommal rendelkező fogvatartottak letapogatják, és amint kiderült, hogy hova tartozik, vagy magától csatlakozik, vagy osztozkodnak rajta. A rendszerben képtelenség eltűnni, és nagyon nehéz meghúzódni. A fogvatartottak valamilyen szinten bűncselekményeket készítenek elő, ami minden tekintetben kimeríti büntetőjogi előkészület, bűnsegédlet, felbujtás stb. fogalmát, azonban ezek a cselekmények általában felderítetlenek maradnak, és azt is el lehet mondani, nem is nagyon valósulnak meg. A prizonizáció másik következménye a gengesedés. A fogvatartott kényszerül beépülni a társas struktúrába, és ha már beépült, a szociális kötöttségnek köszönhetően teljes mértékben függeni fog a gengtől egzisztenciális értelemben is, azaz elveszti az autonómiáját. A klasszikus liberális kriminólógia és az abolicionista mozgalmak szerint a társadalom azért hozta létre a börtön intézményét, hogy ott a fogvatartottak valamilyen program keretében személyiségváltozáson menjenek keresztül, és ennek következtében a szabadulás után tartózkodjanak az újabb bűncselekmény elkövetésétől. Azaz, hogy ne essenek vissza, azonban a börtönbüntetésnek nincs kimutatható hatása a visszaesésre [lásd Resende (2006), Christie (2004)].

Kognitív konstruktumok (részlet a könyvből)

Pierre Bourdieu
Bourdieu [idézi Hadas (2002)] tanítása szerint „a társadalmi szervezetekben a szimbolikus rendszereken (pl. nyelv, mítosz, törvénykezés, börtön) kívül léteznek olyan látható és egyéb úton is érzékelhető, észlelhető struktúrák, amelyek a résztvevő személyek tudatától és akaratától függetlenek, de mégis rendelkeznek egy olyan erővel, ami megszabja a résztvevők magatartását”[1]. A gondolatot lefordítva a börtön világára, azt mondhatjuk, hogy hiába alkot a társadalom a börtönnel kapcsolatos, és a börtön működését szabályzó törvényeket, magában a börtönben is olyan interakciók fognak keletkezni, amelyek erélyesebben irányítják a bent tartózkodó személyek életét. Fielding (2002) mértékadó tanulmánya szerint a rendvédelmi szervek (pl. rendőrség, közterület-felügyelet, büntetés-végrehajtás) működése nagyobb hatékonysággal képzelhető el egy olyan közegben, amely az adott szervek társadalmi struktúrájához és konstruktumához hatékonyan illeszkedik. Ennek fényében ezek a szervek nem bűnüldöző funkciót látnak el, hanem közösségi felügyeletet (community policing), ahol a jogszabályi normák kevésbé képesek érvényesülni, mert azok rendvédelmi funkciót definiálnak.
Jogszabály írja elő például, hogy a börtönben az őröknek szúrópróbaszerűen meg kell motozniuk azokat a rabokat, akik a munkából vonulnak fel a körletre, a zárkájukba. A motozás megtörténik, de a két szembenálló csoport kicsit alaposabb megfigyelése után nagyon hamar ki fog derülni, hogy (1) milyen típusú őr fog motozni (2) milyen típusú rabot. A motozás a végrehajtó számára is megalázó, hiszen hozzá kell érni a fogvatartotthoz, aki esetleg nem a legtisztább ruhában van, vagy esetleg nem a legkellemesebb szagú, ezzel a fogvatartott intim terébe kell hatolni, és közben a kollégák és a többi fogvatartott tekintetét is el kell viselni. A motozó személy kollégái pár méter távolságból figyelik (biztosítják) a tevékenységet, ezzel mintegy azt sugallják, hogy ők nem sértik meg a fogvatartott intim terét, ami amúgy is elég szűkös a börtönben. Egyértelműen magasabb szociális státuszt élvez az a személy, aki a motozást biztosítja, és így van ez a legtöbb esetben a fogvatartottaknál is: aki a motozást esetleg csak nézi, magasabb státuszú. Mivel intim térbe kell behatolni, valószínű, hogy nem legnagyobb presztízsű fogvatartottat fogja az alacsony státuszú őr megmotozni. A motozás aktusát a rabok is figyelik, még akkor is, ha esetleg nem néznek oda, és megjegyzik, hogy melyik az az őr, aki éppen motoz, és valószínű, hogy tőle nem fognak tartani. A motozás funkciója a tiltott tárgyak felkutatása lenne, de valódi társas szerepe az, hogy az aktusnak köszönhetően kifejeződjön az interakcióban részt vevő személyek szociális státusza. Ez pedig egy olyan struktúra megnyilvánulása, amit általában rabhierarchiának neveznek. Elvileg, és erre külön törvény is vonatkozik, az őrök között az azonos beosztásban lévő személyeknek ugyanazt a szociális státuszt kellene betölteniük. Két megjegyzést itt külön kell tennem:
1. Más kérdés, ha a motozás során tiltott tárgy bukkan fel, mert a tiltott tárgy hordozása mást jelent, mint a tiltott tárgy birtoklása, és nem minden esetben azonos személy a két viselkedés gyakorlója. Tiltott tárgy mondjuk a mobiltelefon, a rabok körében mindenki tudja, hogy kié a telefon, azaz, hogy ki birtokolja a tiltott tárgyat; azonban ha a személyzet megtalálja a telefont, valószínű, hogy nem a birtokosánál, hanem csupán az alacsonyabb státuszt betöltő hordozójánál fogja megtalálni. Egyébként a legtöbb esetben ezek a tárgyak a felfedezés (speciális szó rá a börtönben: előtalálás) pillanatában teljes mértékben megszűnnek a rabtársadalom konstruktumának elemei lenni, hiszen a birtoklást senki nem fogja elvállalni a várható szankció miatt. Számtalanszor fordul elő, hogy az előtalált mobiltelefon a zárka közepén az asztalon van, ahová az őrök tették az előtalálás után, és megkérdezik a fogvatartottakat, hogy kié a telefon, és ők a következőket mondják: „nem tudom, nem láttam…”, „nem a miénk volt, hanem egy olyan emberé, aki a zárkából már rég elment, de nem emlékszünk, hogy hogy hívják, hogy hogy néz ki, és hogy hova ment…”, „most látom először ezt a telefont, fogalmam sincs, hogy kié lehet…” és így tovább. A tiltott tárgy az előtalálás pillanatában megszűnik létezni, de csak a rabtársadalom illegális kommunikációs konstruktuma számára.
2. A jelenség nem csak a magyar börtönökben fordul elő. Egy német börtönben tapasztaltam, hogy a tiltott tárgy ugyanilyen szerepet tölt be.
A mobiltelefon mint tiltott tárgy kettős szerepet tölt be az őrök konstruktuma felől: (1) Egyrészt az előzetes letartóztatásban lévő személy a vallomása részleteit meg tudja beszélni illetéktelen személyekkel is, és ily módon esetleg kibújhat az igazságszolgáltatás rendszeréből vagy módosíthatja az őt érő társadalmi szankciót. Ezt teszi tulajdonképpen az ügyvédi beszélők alkalmával is, de az ügyvéden keresztül folytatott kommunikáció lassabb. (2) Másrészt a már jogerős ítélettel rendelkező fogvatartottak – mint arra a 2006-ban történt dél-amerikai események is bizonyságul szolgálnak – a mobiltelefon segítségével börtönlázadást tudnak szervezni.
A börtön szervezete számára nyilvánvalóan az utóbbi, az igazságszolgáltatás rendje szempontjából pedig az első konstruktum veszélyesebb, de térjünk vissza a német példára. A többszintes börtönszárny legfelső emeletén csőtörés keletkezett, ezért az alsóbb szinteken a plafonból is folyt a víz egy hivatalos látogatásunk idején, amikor tolmácsként kísértem egy magyar csoportot. A csoportunkat a börtön egyik magas rangú vezetője kísérte. Beléptünk egy zárkába, ahol bokáig ért a víz, és a zárkában pár fogvatartott tartózkodott, és az egyik személy kezében kettő mobiltelefon volt, amelyeket, mintegy megadva magát a magasba tartott. Az egyik német kísérőnk megkérdezte, hogy kié a telefon, erre ő azt válaszolta, hogy nem tudja. Kísérőnk kérdésére, hogy akkor miért van nála, azt válaszolta, hogy ugyan nem tudja, hogy kié, de nem akarja, hogy tönkremenjen a vízben.
Drake (2006) egy Eammon Carrabine (uo.) könyv recenziójában foglalja össze a börtön szociális (társas) valóságát. A börtön két elemi összetevő alapján működik, az egyik a nézetek rendszere (pl. mi az a tiltott tárgy, amit kiemelt figyelemmel keresünk), a másik a szabályzat (pl. mik a tiltott tárgyak). Ezen összetevők függeni fognak a személyek szerepétől (pl. éppen csoportot vezet a börtönben) és pozíciójától (egyébként a börtön biztonsági vezetője), ahogy Foucault (uo.) értelmezi.
A büntetés-végrehajtás feladatai egyrészt a büntetés végére irányulnak: rehabilitáció (a telefon azért tiltott, hogy ne bújhasson ki a fogvatartott az igazságszolgáltatás következménye alól), normalizáció (a telefon azért is tiltott, mert börtönlázadást lehet szervezni a használatával) és az ellenőrzés (a megtalált telefont elveszik a fogvatartottól). Másrészt a feladatok eszközök: bürokrácia (az elvett telefonokról jegyzőkönyvet kell készíteni), professzionalizmus (a jegyzőkönyvet akár az ügyésznek, akár a monitorozó emberjogi szervezetnek be kell tudni mutatni), autoriter stílusú vezetés (az intézkedéseket végre kell hajtani, nem szabad azokban kételkedni: el kell venni a telefont).
A fenti példában a minket kísérő biztonsági vezető nem vette el a telefont a fogvatartottól, tehát nem élt egy nagyon fontos biztonsági eszközzel. Vajon miért? Drake és Carrabine (uo.) Gidden (uo.) struktúra elméletével magyarázza meg a börtönben bekövetkező rendkívüli eseményeket. E szerint az emberek értik, hogy mit tesznek (a biztonsági vezető tudta, hogy egy külföldi csoportot vezet), ezen tetteiket eltérő kontextusban is tudatosan viszik véghez (a biztonsági vezető megjegyezte, hogy hol látta a mobiltelefont), mindennapi rutin alapján (a tiltott tárgyat el szokták venni a fogvatartottól) a felettes személyek utasítására (a biztonsági vezető az elsődleges feladatának a vendégek kíséretét tartotta, mert erre kapta a legutolsó utasítást).
Bulgáriában hatalmas társadalmi botrányt váltott ki az a mobiltelefonra rögzített képsor[2], amely egy börtönben készült, orális homoszexuális aktusokat ábrázolt, valamint egy jelenetet, amiben egy szikár, kihegyezett fogú, meztelen férfit a rabtársak szíjjal vernek, és úgy bánnak vele, mint egy kutyával, és valóban: ezeket az embereket a rabtársak arra kényszerítették, hogy egymással kutyaként harcoljanak. A kinti alvilág fogadásokat köthetett a viadalok kimenetelére. A bolgár televízióban a képsorokon szereplő, egyébként a homoszexuális aktusban is részt vevő férfi többször nyilatkozott, elmondta, hogy mekkora szégyen, hogy a felvétel napvilágra került, mert így a családja is látta, hogy mire kényszerítették. A tévében a börtön igazgatója is szerepelt, aki azt mondta, hogy felszámolják az egész körletet, de arról, hogy kié volt a mobiltelefon, nem derült fény.


[1] A dőlt betűk kivételével: Hadas i.m.
[2] A Committee to Protect Journalists (CPJ) jelentése szerint Vasil Ivanov újságíró lakása előtt 2006 április 6-án bomba robbant, röviddel az után, hogy a Szófiai Központi Börtönről leleplező riportot adott le a NOVA Televízió műsorán. Forrás: http://www.cpj.org/news/2006/europe/bulgaria06apr06na.html [2007-02-17]

Újabb részlet a könyvből: retribúció


G. E. Moore (1903) szavai nagyon súlyosak, és mindazok figyelmébe ajánlhatjuk, akik azt gondolják, hogy a börtönökben gyűlölni kell a rabokat. Szavai szerint a bűn és a büntetés egyformán gonosz, és a kettő kombinációja nem rosszabb a büntetlen bűnnél. Érdekes és értékes gondolat, azonban úgy kell érteni, hogy a bosszúbüntetés esszenciálisan rossz, habár nem olyan rossz, mint a büntetlenül maradt bűn.
Clark (2006) Moore-ral úgy vitatkozik, hogy feltesz egy kérdést: Ha a bűn és a büntetés morális értelemben fekete, akkor a retributív személy hogyan képes a kettő együtteséből morális értelemben fehéret csinálni? Nagyon komoly kérdés ez, és minden börtönőrnek el kell rajta gondolkodni.
Minket az zavar a leginkább, hogy a Clark által felvázolt feszültséget egyes munkatársaink olyan könnyűszerrel palástolják. Ezt az állapotot morális pániknak nevezhetnénk, amikor a személy az alkoholba, az abuzív párkapcsolatba, vagy a politikai szélsőségekbe menekül, abból a célból, hogy az erkölcsi veszedelmét ellensúlyozni tudja, és rettenetes homályba süllyedjen. Éppen a homály miatt e törekvésének okát és célját belátni azonban nem képes.
Mint azt Ruzsonyi (2005) is kimutatta, retribúció elkerülése különösen a társadalmi kisebbségeket reprezentáló fogvatartottakkal szemben fontos.
A bosszútudat érvényesülése és észlelése, egyszerre társadalmi és társas színezetű. Az inkapacitációnál annyival több, hogy felbukkan benne az attitüdinális elem. A retribúció leggyakrabban akkor jelentkezik, amikor a testületi tag az egyéni, folyamatos és múltbeli sérelmeit viszi a börtönbe, és ezzel az attitűddel kommunikál a fogvatartottal folytatott interakció során. A retribúciót ezért nem szabad összekeverni az egyéni bosszúval, vagy annak sokkal enyhébb változatával, a testületi tag és a fogvatartott között zajló játszmával. A retribúció általános hozzállás, nem eredhet egy esetből. Arról van szó, hogy a retributív személy a múltban keletkezett indulatait a jelenben a kiszolgáltatott személyeken éli ki. Az alacsony szocio-ökonómiai státusszal rendelkező kisebb falvakban, slumosodó városrészekben, ahol nagy a munkanélküliség, és a társadalmi kisebbségek az előző két változó katalizáló hatása miatt felülreprezentáltak, a többségi társadalmat képviselő személyek úgy érezhetik, hogy a kisebbség életvitele és jelenléte miatt nem tudnak érvényesülni. Ez a személyészlelés csoportnyomás és illuzórikus korreláció következménye, amelyek nehezen leküzdhető kognitív tényezők. Ezek megjelenése a börtönben kifejezetten káros.

2007. február 15., csütörtök

Rodney King és az angyalpor

Rodney King
(c) http://www.nndb.com/people/595/000025520/


Az angyalpor – fenilciklidin – PCP – fenciklidin

Az angyalpor egy disszociatív drog, ami azt jelenti, hogy tompítja az agy tudati részeit, különösen az érzékleteket. Álomszerű hallucinációkat okoz. Korábban fájdalomcsillapítónak használták. A drog neve általában angel dust, azaz angyalpor, ami megegyezik a Faith No More zenekar 1992-es LP-jének címével.

1950-ben az amerikai Parke-Davis gyógyszergyár fejlesztette ki. Hasonló hatása van a ketaminnak is. A drog hatása egy órán keresztül nagyon intenzív, de csak egy hét múlva ürül ki teljesen a szervezetből. Az I. világháborúban még általános fájdalomcsillapításra használták, aztán a szélsőséges mellékhatások miatt elvetették.

Por és folyékony formában kerül forgalomba. A folyékony halmazállapotú drogot marihuánára, mentára, oregánóra vagy gyömbérlevélre permetezik, és leszívják. A port inhalálják. A tiszta PCP fimon fehér por. Mivel a szer illegális (Magyarországon is a pszichotróp anyagokról, Bécsben az 1971. évi február hó 21. napján aláírt egyezmény kihirdetéséről szóló 1979. évi 25. törvényerejű rendelet értelmében 1979. október 17.-től) mindenféle színű porként felbukkanhat.

Intoxikációs tünetei az alábbiak szerint foglalhatók össze:

- társas távolságérzés

- társas elidegenedés

- némaság, lassú beszéd, koordinációs nehézség

- legyőzhetetlenség érzése

- üres tekintet, önkéntelen szemmozgások (nystagmus), hasmenés

- bizarr, és szélsőségesen valódinak tűnő hallucinációk

Nagy adag esetén a vérnyomás, a pulzus, a légzésszám megemelkedik, hányinger, szédülés, (nystagmus) léphet fel.

Kriminológia-történet vonatkozás

A többször ittas járművezetését, rablásért, családon belüli erőszakért, fegyvertartásért elítélt Rodney King taxisofőrt 1991. március 3-án a Los Angeles-i rendőrség (LAPD) 13 kilométeren keresztül üldözte, miközben King 160 km/órás sebességgel haladt. Amikor sikerült megállásra kényszeríteni, a rendőrök Kinget brutálisan elverték. Az esetet nyilvános kamerák rögzítették. A rendőrök azt állították, hogy az a gyanú merült fel, hogy King PCP-t fogyasztott. Két alkalommal használták a taser kényszerítő eszközt (elektrosokk bőrre), gumibottal verték a taxisofőrt, rugdosták, és amikor fel akart állni, visszalökték a földre. Összesen négy rendőr intézkedett Rodney King ellen, közülük három fehérbőrű, egy pedig latin volt. Azt állították, hogy King nem reagált a taserre, nem érzett fájdalmat, fel akart állni, és azért gondolták úgy, hogy PCP-t fogyasztott. Az eset bejárta a világsajtót, és a Los Angeles-i hatóságok kénytelenek voltak vádat emelni a rendőrök ellen, akiket a többségi fehérbőrűekből álló esküdtszék felmentett 1992. április 29-én.

A végzés következtében Los Angelesben lázadás tört ki, ami 55 halottal, 2383 sebesülttel, 1 milliárd dollár anyagi kárral, több mint 7000 leadott lövéssel és 3100 üzlet kiégésével járt. A válsághelyzetet a Nemzeti Gárda és Haditengerészet bevonásával lehetett csak megoldani. A lázadás négy napig tartott.

A lázadás vége felé Rodley King a zavargók intézett egy beszédet: „People, I just want to say, you know, can we all get along?”, azaz: „Emberek, csak annyit akartam mondani, tudjátok, jó lesz ez így mindannyiunknak?”

Az esethez hozzá tartozik, hogy a Public Enemy hiphop zenekar 1990 március 20-án jelentette meg a Fear of a Black Planet c. albumát, amelyen a Burn Hollywood Burn c. számban Chuck D. szájából elhangzik az azóta szállóigévé vált frázis: „I smell a riot goin’ on.”, azaz: „Érzem a lázadás szagát.”

Nézzük át ehhez az első évfolyam második félévének anyagából a kábítószerek kontextuális megközelítése, a chicagói devianciaelméletek, a második évfolyam első félévének legitim devianciakezelés, valamint a harmadik évfolyam második félévének börtönlázadásokról szóló két fejezetét. (http://bvpszichologia.blogspot.com/)

2007. február 14., szerda

Elkészültem a könyvünk kéziratával

Ránki Sára nyelvésszel készítünk egy közös könyvet Fogvatartott gondolatok címmel. Már leírtam a közlendőmet, és "csak" a fáradtságos szerkesztési, javítgatási szöszölős munka vár rám. Köszönettel tartozom mindazon kollégáimnak, akik lehetővé tették a kutatást a Budapesti Fegyház és Börtönben, a Kalocsai Fegyház és Börtönben, valamint a Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetében, Tökölön; és persze a fogvatartottaknak, akik az adatokat szolgáltatták.
Részlet a kéziratból:
Az immanens ártalmak és a társadalmi konstruktumok kapcsolata

Pár esetben arra derítettünk fényt, hogy az immanens börtönártalmak nem képesek érvényesülni akkor, ha a börtönben az adott ártalom még nem öltötte fel a konstruktum jellegét. Ha ez nincs meg, a börtönközeg résztvevőinek nincs olyan szerepe, ami érvényesítené a társadalmi intenciót, és ezért a börtönben lévő személyek szelfjébe sem tudnak beépülni ezek a jelenségek, azaz nem lesznek interakciók. Olyan személyek is vannak bent a börtönben, akikre nem hatnak a börtönártalmak, mert sajátos helyzetüknél fogva olyan fizikai és társas közegben nyernek elhelyezést, ahol a börtönben nem fejlődött ki olyan diszfunkció, ami rájuk károsan hatna. Összesen két alkalommal bukkantunk ilyen mintázatokra, de ezekben az esetekben sem fordult elő, hogy valamely más börtönártalom ne érvényesült volna a fogvatartottak szelfjén keresztül, hanem csak bizonyos immanens ártalmak nem éreztették a hatásukat. Ebből arra következtethetünk, hogy a börtönközeg viszonylag konstans homeosztatikus egység, amely lassan követi a társadalmi változásokat. Idő kell ahhoz, hogy egy a társadalom által szankcionált társadalmi jelenséghez a börtönben immanens ártalom is társuljon, azaz konstruktumok kifejlődésének lehetünk tanúi a börtönökben. Olyan ez a jelenség, mint a galaktikus ködökben megfigyelhető csillagbölcső, ahol az interstelláris ködből csillagok keletkeznek. Ugyanezt mondhatjuk a börtönártalmakra is, a masszív és differenciálatlan börtönközeg új és új börtönártalom típusokat szül a társadalmi változások függvényében. Mivel a reakció viszonylag lassú és a börtön zárt társas közeg, remekül tanulmányozhatjuk a börtönökben a konstruktumok keletkezését. Visszatetszést kelthet, de mégis hangsúlyozandó, hogy ezen jelenségek előtt nincsen erkölcsi előjel, axiomatikusan az emberi közösségek részei, éppen úgy, mint a pozitívnak tűnő konstruktumok, mint a szeretet, a hit vagy a szerelem.
Azért csodálatosan tanulságos a börtönök kutatása, mert kiélezetten és lecsupaszítva mutatja meg, hogy a kognitív információ feldolgozó mechanizmusunk miképpen építi fel a személyiségünket. Mintha a börtönök azért jöttek volna létre, hogy az ember szembesüljön önmagával, és a társadalom nagyobbik része szembesüljön a kisebbik részével, azaz ezekben a funkcióikban a börtön nagyon hasonlít a drogélményekhez és a klinikai halál állapotokhoz.

2007. február 11., vasárnap

Egy tököli látogatás tapasztalatai

2006. december 6. – esettanulmányok a börtönártalmakkal kapcsolatban

1. A fiatalkorú fogvatartottak közül alig dolgozik valaki a körleten kívül. A körleten is csak pár festő, villanyszerelő és kőműves van, akik az intézet fenntartásában dolgoznak. Ez zárkán belüli tétlenséget okoz.

2. Az intézet területén lévő papírgyár üzem folyamatosan új munkaerőt vár. Az üzemeltető szerint a fiatalkorú fogvatartottak nem alkalmasak arra, hogy a papírgyárban dolgozzanak, mert kárt okoznak, és nem jó a munkafegyelmük.
A fogavatartottak részéről is passzivitás tapasztalható. Tudják, hogy milyen tevékenység jár minimális haszonnal, milyen nem. Példa erre az intézetbe érkező, dúsgazdag, jótékonykodni akaró retorika tanár, akinek a foglalkozásaira kezdetben sokan és rendszeresen jártak, de amint megsejtették, hogy a fogalkazásból eredően nem lesz túl sok hasznuk, „össze kellett őket fogdosni” a körletről.
A jelenség tulajdonképpen az inkapacitáció végső fázisa. Ez esetben az elsődleges inkapacitáció az volt, hogy a vállalkozó valamiért elzárkózott a fiatalkorúak foglalkoztatásától. A vállalkozó számára a munkagépek értéket képviselnek, nagyobb értéket, mint a fiatalkorú aktivitásának, aktivizálásának társadalmi haszna, „a vállalkozók úgyis csak azt nézik, hogy mennyit profitálnak”. Ilyen körülmények között a fiatalkorú fogvatartott gépnek, alkatrésznek fogja tekinteni magát, és nem lesz motivált a munkavégzésben, ez tulajdonképpen megegyezik a marxi entfremdunggal.
A másodlagos inkapacitáció az, hogy a vállalkozó rossz tapasztalata és gyakorlata a börtön személyzete számára is azt sugallja, hogy a fiatalkorú fogavtartottakat nem lehet munkáltatni. A vállalkozó ezen nézet megerősítése érdekében kisebb fajta kedvezmények nyújt a büntetés-végrehajtási intézetnek, vagy a szervezet egészének, hogy egyre több felnőtt korú fogvatartottat foglalkoztat. Ez a vállalkozó juttatás nem hivatalos, nem illegális és még illegitim sem, hanem talán egyezik a maussi ajándékozási rítussal. A szóban, vagy inkább gesztusoklal megkötött üzlet a munkáltató és az intézet között ezek után az új normák szerint fog működni, azaz az intézet maga is gát lesz abban, hogy a fiatalkorú dolgozhasson.
A harmadlagos inkapacitáció pedig az, amikor ebbe a rítusban vagy játszmába maga a fogvatartott is bekapcsolódik.

A végső inkapacitáció azt eredményezi, hogy a fogavatartott a zárkán belül passzív marad. Ennek két eredménye egyértelmű és látható: növekszik a fogvatartottak közötti agresszió, az interprisoner erőszak, valamint a körlet általános feltételei lesznek rosszabbak, leromlik a higiénia, a felszereltség, a berendezési tárgyak tönkremennek.
Két olyan következmény is van, ami nem egyértelmű, ezek közül is a nyilvánvalóbb az, hogy a személyzet leterheltsége növekszik, hosszabb észrevehető a betegállományok, a stressz, vagy a pszichoszomatikus megbetegedések számának növekedése a körleten dolgozó munkatársak körében. Mindennek természetesen súlyos anyagi következményei vannak. A börtönbe beengedett terápiát nélkülöző vagy treatment-mentes munkáltatásnak ez az eredménye. A személyzet és a fogvatartottak között megnövekszik az illegális és illegitim érintkezési formák gyakorisága. A korrupció erre a legnyilvánvalóbb példa, azonban ez nem olyan gyakori. Sokkal jellemzőbb az illegitim medikalizáció, amikor a börtön biztonságát fenyegető eseményeket gyógyszerezéssel előzik meg, vagy amikor az fogvatartottak önkárosítását fegyelmi vagy egészségügyi kérdésként kezelik, és a preventív intézkedések foganatosítására nem jut idő. Ugyanakkor illegális medikalizáció folyik, ami a rivotril, a tegretol és a napozin nevű gyógyszerek becsempészésében érhető tetten. Ezek felett a személyzet ugyan nem huny szemet, de fegyelmileg intézkedni képtelen, ugyanis a tiltott tárgyakat a fogvatartottak rendkívül sok helyre képesek elrejteni. Előtalalás esetén egy fogvatartott sem vállalja el, hogy övé lenne az adott tárgy. „Azt mondják, hogy nem látták, hogy ki volt, látták, de már nem emlékeznek, az illetőt már elszállították, másik zárkában van stb.” „Az egyetlen módszere a felelősségre vonhatóságnak a tetten érés.”
Néhány példa tiltott tárgyak elrejtésére:
- golyós dezodorból kipattintják a golyót, és a folyadékba rejtik a SIM kártyát vagy a gyógyszert,
- lapos, kenhető dezodor aljába,
- pénzt rejtenek a fogvatartotti formaruha nadrágjának bujtatójába
- nem régen tojásgránátot találtak egy cukros dobozban „a tévét nézik a fogvatartottak, és sok ötletet kapnak” – ez mintegy a személyzet felelősség-hárítása, avagy a médiaártalom
- a tiltott tárgy egy hobonál van, aki szegény és igénytelen fogvatartott.

Az inkapacitáció nem egyértelmű, és kevésbé nyilvánvaló következménye hosszú távú. A fogvatartott a rákényszerített szerepek miatt mentálisan leépül, rigiddé, vigilenssé és reaktívvá válik, avagy ilyen magatartásmintákra kondicionálódik, és bekövetkezik a detrimentalizáció, a személyiség leromlása. Láthatjuk, hogy nem az általános depriváció okozza a detrimentalizációt, hanem az okok jóval összetettebbek, és mindenképpen gazdasági és társadalmi okai is vannak.

A detrimentalizáció nem intelligencia szint csökkenést jelent. A fogavatartottak találékonysága növekszik, az a személyzet utasításainak való ellenállás és látszólagos engedelmességben és a tiltott tárgyak elrejtésében nyilvánul meg. Az első kettő tevékenység jelentős szociális intelligenciát kíván meg, míg a másik szervezőképességet, motoros jártasságot és irányított csapatmunkát. „Megkaptuk a fülest, hogy az egyik zárkában SIM kártya van, tudtuk, hogy melyik zárkában. Pillanatok alatt mindenkit beküldtünk a zárkákba, és elrendeltük a zárást. Nem telt el öt perc, és már az adott zárkában voltunk. A fogavatartottal secperc alatt oridzsi csomagolást készítettek egy kindercsokoládénak, amiben a fülesnek köszönhetően megtaláltuk a SIM kártyát, de ezt nem tudjuk, hogy miből, honnan és hogyan voltak képesek a fogavatartottak ilyen gyorsan eredetinek, gyárinak látszó csomagolást előállítani.”

Nem lehet véletlen a gengek, bandák alakulnak a ki a börtönben, hiszen a fentebb leírt csoporttevékenységeket komolyan meg kell szervezni, és az aktivitásban részt vevő személyeket ki is kell képezni. Ezt nevezhetnénk prizonizációnak, azaz börtöniskolának, amit a legtöbb elméleti kutató csupán az új bűncselekményi alakzatok elsajátításának és a jövőben elkövetendő együttes deliktum megszervezésének vél; azonban meg kell jegyeznünk, hogy elsősorban a társas és a kognitív jellemzők változásairól van szó. A fogvatartott információ feldolgozását más prioritások fogják vezérelni, amelyek leginkább a terület és illetékesség védelem jegyében fognak szerveződni. A túlélés érdekében spontán szövetségek alakulnak, ahol fogvatartott kisebb csoportja uralkodik a fogvatartottak nagyobb csoportján, és az uralkodás formája a legtöbb esetben kizsákmányoló jellegű. Ugyanakkor az uralkodó kisebb csoportok egymás között felosztják a területet, és határokat vonnak egymás köré, ezzel mindinkább erősítik a gengek identitását. (Ezekről részletesebben később).
A geng felépítése és működtetése energiát követel, ezért egyes fogvatartottaknak nem érdeke munkába állás, nyílván ők azok, akik a geng működéséből profitálnak. A többi fogvatartott pedig a gengtevékenység elleni védekezésre fordít sok energiát, és ez a lefoglaltság szintén a munkavállalás ellen hat. Feltételezhető a munkavállalás elsődleges motivációja szintén a gengtevénység körül csoportosul.

3. A Szirmabesenyőn nyílt újabb fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetébe Tökölről a nyulakat szállították. A nyulak azok a fogavatartottak, akik meghúzzák magukat, és nem ellenkeznek a személyzettel, nem tartanak ellen, és nem is provokálnak. Ellentartás lehet például a látszólagos engedelmesség vagy a nyílt, de nem szankcionálható ellenkezés vagy ellenséges attitűd. A fogvatartott például Hitlert és Sztálint ábrázoló posztereket rak ki a szekrényére, háborús könyveket olvas, fegyvereket rajzolgat, erőszakos tetoválásokat vonultat fel a testén. Ilyen tipikusnak mondható börtöntetoválás a könyökre rajzolt pókháló.
Szirmabesenyőn történt az eset, hogy egy őr viccből felvett egy rabkabátot, hivalkodni akart, a fogvatartottak berántották egy zárkába, és megverték. Ezek a fogavatartottak nyulak voltak Tökölön, mégis „szétszedték Szirmabesenyőt”.
A személyzet elleni tettleges erőszak nagyon ritka a börtönben, és szintén a dominancia kifejezését szolgálja. Nyilvánvaló, hogy az egyik tököli nyúl ezzel a tettel akarta bizonyítani, hogy ő nem egy senki, és félni kell tőle. A személyzetet a fogavatartottak szolgáltatónak, gondozónak tekintik, akik ellen nem lépnek fel, mert alapvető szolgáltatásoktól vonhatja meg őket a személyzet. A tökölön kialakult és bejáratódott rezsim (azaz a formális és az informális normák összessége egy körtelen), szűk mozgásteret enged csak a fogavatartott számára. A frissen nyílt szirmabesenyői körleten ezek a szabályok még nem voltak olyan erélyesek. A rezsimműködés gyengeségére vall még az is, hogy a szirmabesenyői fegyőr egyáltalán felvette a rabruhát, igaz tréfából, de az a csapat- vagy bajtársi identitás nem alakult ki benne, nem is volt annak tudatában, hogy milyen normát sért meg.
Fogvatartott és őr között nem alakulhat ki cimboraság, ha azt a fogvatartott nem akarja, és nem fűződik hozzá érdeke. A börtönőr is a rabot őrzi, akinek tyúklábmintás ruhája van, míg a börtönörnek lila, kék vagy szürke. Ez is olyan erélyes csoportképző norma, hogy nem enged meg tréfát. Csak tapasztalatlan őr követhet el ilyen „otromba bakit”.
A csoportnyomás alól szabaduló tököli nyúl, a támadás lehetőségét felszólításnak értelmezte, és engedelmeskedett. Érteni kell ebben a helyzetben, hogy társas jelenségről van szó, a fogvatartott valószínűleg nem bántalmazta volna az őrt, ha az utcán találkozik vele ismeretlenül, illetve a bántalmazás tette maga nem utal semmilyen pszichológiai jellegű sajátosságra, amiben a tököli nyúl fogvatartott különbözik a másik fogvatartottól. Az adott helyen való bántalmazás elmaradása, hogy az utcán az őrt nem érte volna inzultus, ugyanakkor azt sugallja, hogy a börtönben nem társadalmi hanem valamivel szűkebb, azaz társas felszólító ingerek léteznek, és ennek fognak engedelmeskedni a fogvatartottak. A csoporton belüli folyamatok, a befolyásolás, a nézetek, a kommunikációk, az interakciók, azaz minden aktivitási, magatartási avagy viselkedési jelenség a társas reprezentációk függvényében fog alakulni a börtönben. (A börtönben ezért fontos a szociálpszichológiai irányultság.) A jogszabályok, és a formális börtönnormák (mint például a házirend, az őrutasítás) társadalmi elvárásokat fogalmaznak meg, és valójában nagyon csekély szinten és hatékonysággal fogják irányítani a börtönbeli életet.
„So I study the inmates to see who has the power…”; „I just ask myself again, who has the power, the whites, the blacks or just the gun in the tower.” (Megint csak magamat kérdem, hogy vajon kié a hatalom, a fehéreké, a feketéké, vagy csak toronyban a fegyveré.) – énekli Ice T, és a maga módján tökéletesen megfogalmazza a börtönbeli társas valósága. A börtönben a fegyver passzív, és a törvény egyetlen erélyesen kifejező megtestesülése. (Látni fogjuk, hogy még a rácsok és a kilátásgátlók, azaz a börtönépület elemei sem azok, és nem olyan erélyesek, mint a szociális normák.)
A magyarországi bandázást vagy gengesedést nem szabad az amerikai börtöngengekhez hasonlítani, azonban az utóbbi tíz év során jelentősen felerősödött a rabok ilyen irányú csoport képződése, és a társas, kollektív retrétizmus.

4. Nincs tehát kifejezett gengesedés a tököli börtönben. ((Itt nem tehetjük meg, hogy nem utalunk azonban a sátoraljaújhelyi eseményre, ahol 2006 októberében, az olaszkiszkai lincseléssel egy időben, a börtönben két ellenséges geng csapott össze. Több fogvatartottat kórházba kellett szállítani szúrt sérüléseik miatt. Az összecsapás oka az illegális szerencsejátékra való kényszerítés piacának megszerzése lehetett a börtönbe, ugyanis a két geng (a „hajdúhadháziak” és a „ruszevek”) zárkán belüli kifosztást, „lehúzást” olyan módszerrel gyakorolta, hogy a gyengébb fogvatartottakat nagy összegű játszmákra kényszerítették; és a nyilvánvalóan óriási anyagi haszon felett kezdtek torzsalkodni. Az esemény előtti napon az egyik banda vezérét a sétán torkon vágták, és ez az esemény indította el a másnapi erőszakot, amely során a zárkák ablakán a sétára nem menő fogvatartottak, ágylábakat, létralábakat és bugylibicskákat dobáltak ki, hogy támogassák azt a genget, amelynek a bűvkörébe kerültek, avagy amelynek a hatáskörébe tartoztak ők maguk is. A helyzet közel állt a börtönlázadáshoz, de a fogavatartottak önként felhagytak a cselekedetükkel. Itt meg kell jegyezni, hogy ez a típusú börtönlázadás nem egyezik meg a büntető törvénykönyv fogolyzendülés vagy terrorcselekmény szakaszaival, amiket a jelenlegi magyar - biztonsági szemléletű – pönológia börtönlázadásnak aposztrofál. A büntetés-végrehajtás a törvényesség, a biztonság és a nyilvánosság (média) szorításában nem képes megfelelően kommunikálni az ilyen eseményeket, de ehhez hozzá kell szokni, és stratégiát kellene váltani.))
A tököli fiatalkorú fogvatartottak úgy szerveződnek gengekbe, hogy a korábbi börtönből, vagy a kinti alvilágból ismerik egymást, de általában egy helyről származnak. A kinti világban is bűnöző életet éltek, és az ismeretségeiket behozták a börtönbe (import modell). Azonban nem szabad elfelejtkezni az intézményfüggőségről azaz az intstitúcionalizációról. Szakkifejezéssé vált például az istitution cycle, ami börtönök és egyéb intézmények közti vándorlásra utal (Wright és mtsai 2006). Az ír kutatás szerint ennek a jelenségnek az árvák és a szerfüggők a leginkább kitett személyek. Tudjuk, hogy a fiatalkorúak körében magas a funkcionális orfanitás, azaz az a jelenség, amikor a fogvatartott árvaházban nőtt fel, a szüleit ismeri ugyan, de nem találkozott velük, vagy valóban nem is tudja, hogy kik lehetnek a szülei. Magyarán, hogy a börtönbeli normák kerülnek ki az utcára, vagy az utca normái a börtönbe, olyan kérdés, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás.

5. Pár alakalommal azonban volt tömegverekedés Tökölön. Ez általában úgy zajlik, hogy a fogvatartottak a zárkán megbeszélik, hogy kiket, hol és mikor támadnak meg, megszervezik és megtervezik az eseményt, és csak az alkalomra várnak. Amikor a folyosóra kieresztik őket, még nem történik semmi, nem lehet észrevenni semmit. Amint elfordul az őrség, a fiatalkorúak pillanatok alatt egymásnak esnek. A támadás kezdeteit gesztusokkal jelzik, tehát itt is tetten értünk egy speciális fogvatartotti interakciót és kommunikációt, ami speciális ismereteket és intellektust igényel.
A részlegek („szektorok”) fogvatartottait nem eresztik össze még séták alatt sem, nem érintkezhetnek egymással egyáltalán. Korábban gondot jelentett, hogy a beszélők alkalmával, a visszakíséréskor a csoportok között verekedés tört ki, ezt a problémát ma már erősebb felügyelettel oldják meg. A látogatás az egyetlen alkalom, amikor ezek a csoportok találkozhatnak egymással. „A beszélőre vonuláskor nem balhéznak, mert ott várják őket a rokonok, a beszélőn sem verekednek a rokonok előtt, viszont visszafelé nem tartja őket vissza semmi.” Itt is látszik, hogy valószínűleg a fogvatartottak nem a kinti életből hozzák ezeket a mintákat, legalábbis nem a családi körből, mert a családot tisztelik, és nem mutatnak erőszakos magatartásmintákat a családtagok jelenlétében. A látogatások számának emelésével tehát csökkenteni lehetne a benti interprisoner agressziót, ugyanakkor kétségen kívüli tény, hogy ez a dolog a személyzet számára rövidtávon nagyobb igénybevételt jelentene.
A gengaktivitásnak más jelei is vannak, például néha az, hogy a fogvatartott másik zárkába akar kerülni. Ilyenkor az a célja, hogy a bajtársaival jobban tudja tartani a kapcsolatot. A személyzet állítása szerint ezek az épületen belüli mozgások nyilvánvalóak, és nem maradhatnak rejtve. A nevelő engedélyezi a zárkaváltást, és hiába megy oda a fogvatartott mondvacsinált indokokkal, a nevelő átlát a dolgokon, és még mielőtt a fogvatartott előállna a kérelmével, „már azt mondom neki, hogy a 112-es zárkába akar menni, nem engedélyezem, az meg csak les, hogy honnét tudom, de összekacsint velem, és ezzel jelzi, hogy tudja, hogy tudom, és inkább meg sem szólal, legközelebb valamilyen más trükkel próbálkozik. Egyrészt ismerjük a rabokat, másrészt van egy-két fogvatartott, aki jelent nekünk.” Szemhunyás, személyzeti reluktancia nélkül tehát nem lehetséges az interprizoner agresszió, de ehhez minden esetben fogvatartotti segítség is kell (enyhe vamzerkedés), amit a személyzet meg is kap.

6. A fogvatartottak meglazítják a kultúrban a székek lábát, senki sem veszi észre, de ez egy komoly fegyvernek számít tömegverekedéskor. Magyarán a reluktancia és az interprizoner agresszió közti kapcsolat nem minden helyzetben állja meg a helyét, ugyanis minden rendszer magában hordozza a diszfunkcionalitást.

7. „A fogvatartottak lyukat fúrnak a zárkák között, kijön a karbantartó, és csak a kenyérbélre glettel rá.” A karbantartó is fogvatartott. A személyzet azt fogja hinni, hogy a lyukat a karbantartó betömte, de a többi rab csak a klasszikus módszert választja: kenyérbéllel tömi ki a falat. Mindenki nyer a helyzeten: a karbantartó kevesebbet dolgozik, a zárkán lévő rabok továbbra is tudnak tiktott tárgyakat csempészni, a személyzet meg tudomásul veszi, hogy be van tömve a lyuk, és nem lesz további csempészet a két zárka között. A felek mindannyian tudják, hogy illegitim egyezséget kötöttek, és megvédik egymást, nem adják ki egymást az esetleges külső ellenőrző félnek.

8. A tököli „b” körleten a szektorokat rácsok választják el. A rácsokat zárva tartják, és egy folyosón több szektor van. A fogvatartottak a rácsnak támaszkodnak, és a lábukkal összekoszolják a falat. Az ilyen interakciók tiltottak, de amire a felügyelet a sok rácson keresztül odaér, a fogvatartottak már „szét is rebbentek, és le is játszották az üzletet”, mégis a kosznak a rácsok mentén kifejezett nyoma van. Ez jó példa arra, hogy a börtön építészeti sajátosságai kevésbé határolják be a fogvatartottak interakcióit, mint a társas közeg.
Ilyen jelenség a liftezés és a fidizés is. Az ablakon kilátásgátló van, azonban ezt a fogvatartottak megbontják, és köteleken, zsinórokon fel és le irányban adnak át egymásnak tiltott tárgyakat. A karbantartó megjavítja a kilátásgátlót, de azt már pár perc múlva szétszedik, és soha nem derül ki, hogy melyikük volt, mert arra a kérdésre, hogy ki bontotta ki a kilátásgátlót, azok a válaszok szoktak érkezni, amelyek arra utalnak, hogy a fogvatartottak nem láttak semmit, nem tudnak semmit, amikor a zárkába jöttek, a kilátásgátló már így volt, aki megbontotta azt nem ismerik, nem tudják, hogy ki az, nem tudják a nevét, és így tovább. A zárkákban ennek ellenére megy a liftezés, és meg a fidizés. Ami női is férfi fogvatartottak közötti tiltott románcot jelent, amikor a fogvatartott a liftezéshez hasonlóan kommunikálnak egymásnak, azonban a cél nem a tiltott tárgy megszerzése, hanem a börtönrománc.

9. A nevelő lemegy a sétára, és ott esetleg beszélhetne azzal a fogvatartottal, aki nem mer kijönni hozzá, mert fél, hogy a többiek elverik ezért, és éppen azért jönne ki a nevelőhöz, mert sanyargatják. Azt gondolhatnánk, hogy akkor a nevelő a sétán nyugodtan beszélhetne a sértett féllel, ha már a körleten mindig egyértelmű és azonnal tudott, hogy éppen ki van a nevelőnél; nos, nem, mert az udvaron is nagyon figyelnek a többiek. Körbeveszik a nevelőt, és mondvacsinált kérdésekkel, kérésekkel lepik el, azaz nem engedik, hogy a nevelő a sértettel beszéljen; vagy ha már beszél, ők is odajönnek, hallgatnak, és közben a gesztusaikkal figyelmeztetik a potenciális panaszkodók, hogyha beszél, azt jobban meg fogja bánni. A nevelő nem tehet mást, mint folyamatosan odafigyel. Ugyanis a sértett, vagy akár megerőszakolt, becsicskáztatott vagy a hobo fogvatartottat észre lehet venni, be lehet azonosítani, és meg lehet figyelni; megóvni viszont jóval nehezebb. A bullyingtől az egyéni elhelyezés esetén meg lehet szabadulni, de a zsarolástól nem.
Állítólag a hajdúhadházi gengek a legkeményebbek. A tagok a korábban elszenvedett sérelmeket megbosszulják. Tipikus történet, hogy egy hajdúhadházi sérelmeket szenved el az előzetesben, aztán másik körletre kerül, a comborái közé, és már csak azt várja, hogy a bántalmazója felkerüljön a jogerős körletre, ahol a hajdúhadházi megbosszulhatja a sérelmeit. A másik fél meg lent akar maradni, haladéktalanul beszélni akar az intézet igazgatójával, hogy másik intézetbe akar kerülni, de nem akar egy szinttel feljebb menni.
Előfordult az is, hogy három hajdúhadházi fogvatartott volt egy zárkában, és rajtuk kívül senki. A nevelőhöz mentek, hogy szeretnének még egy zárkatársat. „Drága nevelőúr, rakjon már be hozzánk valakit.” „Ha beraktunk volna oda valakit, azt tutira becsicskáztatták volna”. Ha a hajdúhadháziak többen vannak, nem érvényes az előző szabály, ugyanis hárman-négyen még éppenhogy kijönnek egymással, és meg tudják osztani a feladatokat, azonban hét-nyolc ember esetén már túl nagy a presztízsveszteség, és maguk közül fognak be valakit, aki takarítani fog, mos rájuk, vagy esetleg másik szolgáltatást is nyújt, azaz „köcsög” lesz, és szexuálisan is ki fogják használni.
A természet elleni erőszakos fajtalanság ellen csak magánindítványra lehet büntetőeljárást indítani, magyarán az áldozat fogvatartottnak az identitását kell adni a becsületéért, azaz vamzerség nélkül nem indulhat eljárás a ragadozók ellen. Ezt a helyzetet bizarr módon egy emberjogi indítvány eredményezte (habeas corpus t.). Az eredmény az, hogy a szexuális erőszak rejtve marad, az áldozat tovább szenved, a tettes pedig röhög a markába.

11. A fogvatartottak a séta során néhányan fenn maradnak a zárkán, és mindenféle szennyel öntik le azokat, akik a „szabadlevegőre” vonulnak. A fogdakörlet sétálóhelyiségére néznek az emeleti folyosók, az ablakokból szintén támadás érte a fogdás fogvatartottakat. Egyszer egy rendőrautó parkolt túl közel az ablakokhoz, és a fogvatartottak levizelték. A fogdán lévő személyeket azért utálják, mert minden egyes lebukás után valamelyest egy ideig szigorúbb lesz az ellenőrzés, ezért aki lebukik nem csak lúzer, hanem áruló is. (Így volt ez korábban egy felnőtt rezsimben, ahol a fogvatartottak bosszút álltak azon a személyen, aki nem jött vissza a kimaradásból vagy az eltávozásból, hanem a rendőrség hozta őt vissza. Azért verték meg ezeket a személyeket, mert úgy vélték, hogy az ő magatartásuk miatt nem kapnak jutalmat egy ideig. Valóban így működik a börtön, ha egy rab hibát vét, akkor a vezetés úgy gondolja, hogy több hiba is előfordulhat, és egy ideig restriktív lesz a privilégiumok tekintetében, aztán szépen lassan minden visszatér a régi kerékvágásba. Viszont ezt az időt a fogvatartottaknak ki kell várniuk. A személyzet az illuzórikus korreláció csapdájába esik.)
Hasonló ártalmat szenved el az a fogvatartott, akinek a nevelő megígér valamit, aztán valamilyen okból a fogvatartott másik nevelőhöz kerül, és a beígért jutalom elmarad, mert a szó elszáll. A túlzott adminisztráció viszont megöli a fogvatartottakkal való közvetlen foglakozás spontán jellegét, mindent hivatalossá tesz, mert az írás megmarad. Magyarán a fogvatartott korrekt módon nem tudja elérni a célját, úgy tűnik, mintha rá lenne kényszerítve a hazugságra, vagy annak enyhébb változatára a már-már disszociatív szelf reprezentációra. Ez azt jelenti, hogy annyira meg kell játszania magát, hogy az már majdnem személyiségidegen. A börtön és a zárt szociális tér néha olyan szerepekre készteti a bent lévő személyt, amely nagyon távol áll az adott személytől. A személyiségtől elidegenedett tettek, cselekedetek szintén entfremdungot eredményeznek, és arra lehet követkzetetni, hogy a fogvatartott a hétköznapi életet is munkavégzésként fogja megélni a börtönben. A folyamatos szerepjáték sok energiát emészt fel.

12. A zárkák mosdóinál lévő csempék mögé nagyon sok mindent lehet elrejteni, és a csempét úgy vissza lehet illeszteni a falra, mintha azt onnan soha nem vették volna le. A személyzet a csempéket kopogtatja, hogy megállapítsa, hogy esetleg üreg van mögötte, de ez az eljárás kevés eredménnyel kecsegtet, ahogy az egyszeri, a Gyűjtőből szökött, és később elkapott fogvatartott sem mondta meg, hogy mivel fűrészelte el a zárkarácsot, és az eszközét hol rejtette el a zárkában. A személyzetnél gyakran látni hosszú nyelű kalapácsokat, amivel szúrópróbaszerűen szokták a rácsokat kopogtatni, hogy azok nincsenek-e megrepedve, vagy elfűrészelve. Ritkán bukkannak repedt rácsra, annál gyakoribb azonban a szökési kísérlet. fogvataratottak számolnak a nagy számok törvényével, „ruletteznek”, kockázati magatartást vállalnak, éppen úgy ahogy korábban elkövették a bűncselekményeiket, vagy esetleg közös tűt használnak tetováláshoz vagy a droghoz.
Az egyik legextrémebb példa a kockázati magatartásra az az, amikor a kilencvenes évek közepén a fogvatartottak a péniszüket szétvágták, a csaptelepből készített műanyag golyókat varrtak bele, és hagyták, hogy a nemi szervükön vadhús keletkezzen. Az egészségügyi szolgálat csak fertőzés esetén szerzett tudomást az eseményekről, a fegyelmi lapokhoz pedig egy borítékban csatolták a bizonyítékot, azaz a fogvatartott nemi szervéből kioperált golyócskákat. (Itt nagyon nehéz elválasztani az önkárosítást a fegyelemsértéstől és a tiltott tárgy tartásától, hiszen az önkárosítás nem öncélú, hanem mindig van valamilyen mögöttes szándék a cselekmény elkövetése idején, valamint a péniszbe helyezett inplantátum mindenképpen önkárosító cselekedet, nem beszélve a fertőzési kockázatról, vagy a jelentős vérveszteségről.) A tetováló szalon tulajdonosok körében nem ismeretlen a szabadult fogvatartott, aki a péniszéből kívánja eltávolíttatni a börtönben beépített műanyag golyókat. Szintén a tetováló szalonból származó mítosz az is, hogy a fogvatartottak hosszában elvágják a péniszüket, hogy az vadhústól megvastagodjon. A beszámolók szerint erre azért kerül sor, mert a fogvatartott a nemi szervét úgysem használja ki a börtönben (szex-depriváció), és ezért van idő a seb begyógyulására, és a szabadulás utáni szexuális kapcsolatok majdan nagyobb élvezetet fognak nyújtani. A mítosz szintén a börtönbeli erélyes maszkulinitás és a manpower ékes bizonyítéka.

A csempékkel és a börtönökkel kapcsolatban még fel kell hívnom a figyelmet egy csak a magyar fegyintézetekben tapasztalt jelenségre. Összetört csempeszilánkok alkalmazását figyelhetjük meg jópár magyar börtön falain. A csempéket a burkolók szerint könnyebb egyenként felvinni a falra, mintsem összetörve. Egyszer megkérdeztem egy régi „bévést”, hogy szerinte mi az oka ennek a burkolatnak. Azt válaszolta, hogy látta, hogy a csempéket egyenként összetörik, majd a különböző színeket összekeverik, és teljesen véletlen módon teszik fel a falra. A csempék tehát egyben voltak. Ezeket a falakat a fogvatartottak nap mint nap látják, és a hosszú évek során az üzenet nyilván átjön. A börtön egy gépezet, ahol az ember nem több alkatrésznél.

13. Az egyik legérdekesebb tököli történet a következő. A fogvatartott a hátát tetováltatta egy másik fogvatartottal, amiért komoly fizetség járt. A börtönben tiltott a tetoválás, de az esetek szerény részében történik csak tetten érés. Ebben az esetben a tetoválás olyan nagy kiterjedésű volt, hogy a személyzet nem mehetett el mellette egy puszta szóbeli figyelmeztetéssel. Az ügyből fegyelmi eljárás kerekedett, és az első meghallgatás a nevelő szobájában történt. A nevelő megkérdezte a fogvatartottat, hogy ki tetovált a hátára. A fogvatartott azt válaszolta, hogy nem tudja, mert nem látta, a hátát fordította a tetováló személy felé. A nevelő kérdőre vonta a fogvatartottat, de az nem adta meg magát, és nem „dobta fel” a társát. A nevelő tréfásan azt mondta a fogvatartottnak, hogy a parancsnoki meghallgatáson is ezt mondja, hogy ne kerüljön ellentmondásba magával. A parancsnokin aztán a fogvatartott azt mondta, hogy a nevelőtő mondta neki, hogy azt mondja, hogy nem látta a hátát tetováló embert, és ezért nem tudja, hogy ki lehetett az. Az intézet igazgatója joggal vonta kérdőre a nevelőt. A fogvatartott ügyét szóbeli kioktatással zárták le. A börtönbeli tetoválás a fertőzésveszély miatt igazán kockázatos, de ha a fogvatartottak szinte bármit be tudnak szerezni, szinte feltételezhető, hogy megrendelésre akár steril körülmények között is tudnak dolgozni.
A szóban forgó tetovált fogvatartott ügyesen, szóban játszotta ki a személyzetet, úgy, hogy neki nem eshetett bántódása, vagy, ami szintén lehetséges, nem volt olyan szándéka, hogy kijátssza a személyzetet, hanem egyszerűen az ilyen jellegű kommunikációhoz szoktatta hozzá a börtön.

Régebbi anyagok

A blogspot főoldal kezdett áttekinthetetlenné válni, ezért átszerkesztettem. Minden korábbi anyag új oldalon jelenik meg. Ezáltal az oldal könnyebben kezelhetővé vált, illetve a gyakrabban használt anyagokat könnyebben ki lehet nyomtatni.

Fontos tudnivaló, hogy a szemeszterek tananyagai az órákon leadott sorrendhez képest fordítva jelennek meg.

Teljes egészében felkerült az oldalra az első évfolyam második félévének tananyaga.
Majdnem teljes egészében felkerült az oldalra a második évfolyam második félévének anyaga. (Hamarosan a teljes.)
A harmadik félév második félévének anyaga az 2007. júniusában bővült fog a fiatalkorú fogvatartottak és a fogvatartott nők témával.

Megjelent a büntetés-végrehajtási pedagógia rövid honlapja:
bv. pedagógia

RTF gólyabál: RTF Gólyabuli 2005

Szervezeti események