Genie esete és a börtönügyi vonatkozások

Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy vajon mi történik, és mi fog történni Josef Fritzl áldozataival, akiket gyermekként egy pincében tartott évekig. Az 1970-ben napvilágra került Genie eset erre megadhatja a választ. Börtönügyi szempontból azonban mi is feltehetünk pár kérdést az esettel kapcsolatban. Majdnem biztosnak tűnik, hogy a gyermekkori depriváció és teljes izoláció súlyosabb hatással van az egyénre, mint a felnőttkori, de mégis meg kell vizsgálnunk, hogy a fiatalkorú bűnelkövetők (általában 14-18 évesek) minek vannak kitéve a börtönben, illetve a slumokban és putrikban élő gyermekek vajon mennyire károsodottak szociális értelemben. Nyílván rendkívül sok párhuzamot lehet találni a Genie eset és a fiatalkorú fogvatartottak körülményei között, azonban fel merjük-e tenni azt a kérdést, amit a Josef Fritzl ügyben olyan sokan vizsgáltak: vajon hogyan tükröződik a gazdaközösség akarata ezekben az esetekben, illetve a társadalom implicit, nem kimondott szándéka vajon egybeesik-e az eredménnyel: az elborzasztó értelmi fogyatékossággal.
Genie 13 éves korában bukkant fel Los Angelesben a majdnem vak anyjával együtt egy pszichiátriai kórház szociális osztályán, ahol segélyért folyamodtak. Az eset 1970 november 6-án történt, röviddel azután, hogy Genie anyja a lánnyal megszökött a zsarnoki apa által fenntartott börtönből. Genie anyja rendkívül gyengén látott, mind a két szemén szürkehályog volt, és ilyetén rá volt utalva a hetvenéves férjre, aki nem tűrte maga körül a zajt, és vadászpuskával a kezében aludt. Érdekes párhuzam ez megint a Josef Fritzl üggyel, ugyanis Fritzl is elmúlt hetven éves, amikor kiderült az amstetteni dráma. Genie apja azonban a rendőrségi rajtaütés előtt lelőtte magát a puskájával, örök kérdőjeleket hagyva maga után.
Genie a kórházba történt befogadásakor rendkívül sápadt volt, a bőre rugalmatlan, nem volt szobatiszta, nem tudott beszélni. Képes volt a két lábon járásra, de szinte terpeszben, befelé forduló lábfejekkel. A felkarját szorosan a testéhez nyomta, az alkarját előre tartotta, és bizarr módon a csuklója mozdulataival ragadta meg a tárgyakat. Ezt a testtartást és mozgást, nyúljárásnak nevezték el.
A beszámolók szerint ő volt a legsúlyosabban károsodott gyermek a kórházban, furcsán nézett ide-oda a nagy szemeivel, mindent megszagolt és a szájához érintett. A tomporán, a nemi szerve és a gátja körül egy élesen kirajzolódó, kör alakú heget találtak, ami úgy keletkezett, hogy Genie napközben egy biliszerű székre volt kötözve órákig, sőt nagyon gyakran akár egész napszakokig. Apja egy szoros kezeslábast készített neki, amiben nem tudott megmozdulni, így kellett aludnia a járókájában még tízéves kora után is. Genie tíz évig be volt zárva egy kisebb szobába, ahol a már említett járóka, bili és egy ruhásszekrény volt az összes berendezési tárgy. A szoba ablakán koszos függöny volt, az ablak pedig csak gyenge fényt eresztett be a rárakódott mocsok miatt. Genie az izoláció következtében 13 évesen úgy viselkedett, mint egy óvodás gyermek, azonban a szabadulása után rohamos fejlődésnek indult.
Genie a tudományos érdeklődés középpontjába került, többek között Noam Chomsky tézise miatt, miszerint a beszéd olyan veleszületett képességünk, mint a két lábon való járás. A generatív nyelvtudomány szerint a fenti tézisnek agyi idegpályák képezik az alapját, amelyek humán neoformációk, azaz csak az embernél előforduló agyi képletek. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a börtönben számos esetben lehet látni, hogy egyes fogvatartottak nem képesek az írásbeli kommunikációra abban az értelemben, ahogy a többségi társadalom tagjai. Az íráskészségben való elmaradottság nagyon gyakran tetten érhető a börtönben, és ugyanígy beszédkészségbeli korlátozottságot is lehet tapasztalni egyes fogvatartottaknál. Nem lehet tudni azonban, hogy ez a szeparáció vagy az értelmi fogyatékosság eredménye, ahogy ezt Genie esetében sem tudták eldönteni.
Amikor nevelőként dolgoztam egy magyar börtönben, felbukkant a körleten egy olyan fogvatartott, aki rendszeresen falcolt a hasán. Az orvosok elmondták neki, hogy amennyiben még egy esetben felvágja a hasát, nem tudják összevarrni, mert annyira meggyengült a hasfalán a kötőszövet. Szepszist fog kapni, amibe később belehal. Már pszichológus voltam, amikor a fogvatartottal komolyabb gond adódott, ugyanis egy úgynevezett kannibál-zárkába került, ahol nem érezte magát biztonságban. Megállt a zárka közepén, harapdálta az ökleit, és bömbölni kezdett. Amikor bementem a zárkába, a többi fogvatartott azt mondta, hogy ők nem akarnak együtt lenni vele, mert félnek, hogy ott hal meg. Meg kell jegyeznem, hogy mind a kannibál fogvatartottak, mind pedig a bömbölő rab romák voltak. A fogvatartottat az irodámba hívtam, ahol kiderült róla, hogy állami intézetben nevelkedett testvérével együtt. Megkérdeztem, hogy miért került börtönbe, és egy olyan történetet adott elő, ami az édesanyja rossz átokszórásával kezdődött, rendőrségi kergetőzéssel folytatódott, és a fogvatartott számára teljesen érthetetlen bírósági tárgyalással végződött. Az esetet részletesen leírtam a Fogvatartott gondolatok című könyvben. A történet tanulsága az, hogy a rab tudatában teljesen eltérő narratívum volt a bűncselekményéről, mint a vele találkozó igazságszolgáltatási szervek összes képviselőjének fejében. Két különálló bolygó találkozása volt az eset. A fogvatartott a találkozásunk után pár hónappal ismét befalcolt, és az életét immár nem tudták megmenteni.
Chomsky tézisének értelmében a kommunikációkészség egy egységes tudáshalmaz az ember fejében, amelynek csak egy része a vokális - azaz hangokból álló - vagy a verbális - azaz beszédre alapozó - nyelv. Minden egyéb más kommunikáció (pl. falfirka, rajz, falcolás, bömbölés stb.) ennek a rendszernek a része. A nyelvnek egyfajta szociális környezete is van, ami ennek a rendszernek az aurája is, azaz a két dolog kölcsönös kapcsolatban áll egymással. A szociális környezet hatására fejlődik ki a beszédkészség, ahogy azt Eric Lenneberg állítja. Ezeket a tézisket próbálták Genie-n vizsgálni, azonban nem kaptak megbízható és meggyőző eredményt. A beszédkészség bizonyos fokán való megrekedtséget tapasztalhatunk a börtönlakók egyes kategóriáinál, amelyek a tapasztalatom szerint mindig egybeesnek a szubkultúrák képviselőivel vagy a kisebbségben lévő népcsoportokkal, mint hazánkban a romák, vagy egyes nyugat-európai börtönökben a bevándorlók gyermekei és unokái. Különös jelenséggel állunk szemben: a börtönben tucatszám bukkannak fel az olyan gyerekek vagy felnőttek, akiknek majdnem olyan sanyarú sorsuk volt a börtön előtt, mint Genie-nek, azonban a börtönben a tüneteik súlyosbodnak, és még nagyobb mértékben kezdenek hasonlítani a szabadságától megfosztott lányra.
Jay Shurley, a Oklahomai Egyetem Pszichiátriai és Viselkedéstudományi Tanszékének munkatársa is vizsgálta Genie-t. Shurley a vizsgálat előtt az elkülönítésben (solitary confinement) lévő fogvatartottak magatartási mintázatait térképezte fel, és feltűnő hasonlóságot talált Genie-vel. Nem vont le következtetést a börtönnel kapcsolatban, azonban vizsgálta Genie agyhullámait alvás közben, és zavarokat talált az EEG hullámokban. Fordítva is feltehető a kérdés: lehetséges, hogy a fogvatartottaknál tapasztalható oly gyakori alváshiány, az altatókkal való visszaélés, és a ritkábban, de előforduló alvásmegvonással való kínzás hasonló következményekkel járhat a rabok agyában? Minden bizonnyal. Genie története felborzolta a közvéleményt, később még azok ellen a tudósok ellen is eljárás indult, akik a lányt a tudomány oltárán akarták feláldozni; és jelenleg egy eldugott helyen él Dél-Kaliforniában. A fogvatartottak azonban nem érdeklik ennyire a társadalmat, mert csak szubingerek az érzékeny állampolgárok igazságérzete számára, továbbá nagyon hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy ők megérdemelték a sorsukat, míg Fritzl áldozatai és Genie nem. Felvetődhet azonban a kérdés, hogy akik ilyen könnyen tudnak a rabok felett ítéletet mondani, vajon igazán megértették-e Genie történetét?

A cigánybűnözésről

Jellegzetes börtönbeli falfirka „A rózsa, ami egyszer elhervad.” felirattal. A készítője talán roma lehetett a váci börtönben. Sokszor figyeltem meg, hogy a romák szeretnek rózsákat rajzolni a levelekbe, a borítékokra vagy a börtönbeli tanáraiknak, nevelőiknek ajándékba.
A börtönvilágban a rózsa az ártatlanság szimbóluma. Csak egy orosz börtöntetoválásokról szóló könyvben olvastam erről, és még az a könyv is csupán fénymásolatban van meg nekem, nálunk még nem adták ki, ezért annál jobban őrizgetem valamelyik polcomon. A börtön ugyanis nem érdekel szinte senkit. Pedig érdekes világ.

Most, hogy ez a blog elismerést kapott, egyre nagyobb bennem a késztetés, hogy leírjam – röviden – a véleményemet arról amit manapság cigánybűnözésnek neveznek.
Már korábban is írtam erről a dologról, és nem is éppen fogtam vissza magam. Még a nagyon aktuális kislétai események előtt, a youtube-ra is felraktam egy rövid filmet a kérdésről, ahol igazán magyar nyelven, és egyszerűen próbáltam megfogalmazni, hogy miért is gondolom úgy, hogy a cigánybűnözés-fogalom egy agyrém.

Először szót szeretnék ejteni az identitásról, hogy kik is vagyunk mi, és minek valljuk magunkat. Már szinte unásig ismétlem saját magamat, amikor azt mondom, hogy a börtönben szinte nincsen identitás, nincsen szelf, nincsen olyan én vagyok, sőt még az a szabadság sincs, hogy „gondolkodom, tehát vagyok”. Nincs, mert a gondolathoz reflexió, visszajelzés kell, a gondolatot meg kell tudni osztani a másikkal, és erre nincsen lehetőség a börtönben. Ugyanis a börtönben az identitás minden oldalról fenyegetésnek van kitéve. Veszélyben vagyok, mert cigizek, mert akkor kölcsön kell kérem ,hogy legyen dohányom, de nem adnak egy az egyben kölcsön, hanem csak kamatra. Veszélyben vagyok akkor is, ha nem cigizek, mert mit képzelek magamról, hogy nem állok be a sorba. Ugyanilyen kérdés a gyúrok, nem gyúrok, a falcolok, nem falcolok, a spanoskdom, nem spanoskodom a börtön világában, és még sorolhatnám.

Goffman azt írta a stigmatizációról, hogy az az identitás elleni fenyegetés. Nem csupán az, amit hiszünk róla, hogy megbélyegzés. A stigma kihat az egész életre, még a múltra is, és folyton nyom, szúr, annyira, hogy jobban fáj, mint valami testi kín, de aztán az ember mégis tovább megy, és próbál létezni ebben az állapotban. Nem kérdéses, hogy a börtönben és utána a stigatizáció az, ami az egyik legmakacsabb és legvérszívóbb ártalom, amit az ember elszenvedhet. Azért gyűlölnek, aki vagy. Aki annyira önmagad vagy, hogy nem tudnád magadból kiszakítani, mert akkor meghalnál, vagy nem lézetnél tovább úgy, ahogy eddig felfogtad magad. Magyarul írok, de nagyon nezek és velősek ezek a gondolatok. A rabok mégis érteni szokták ezeket a szavakat.

Láttam én már a börtönben olyan fogvatartottat, aki ott éppen nem vallotta magát cigánynak, pedig nyilvánvaló volt, hogy az. Olyan embert is láttam, aki kopaszra nyírta a haját, gyúrni kezdett, és horogkeresztet tetováltatott magára, csakhogy mindenki számára bebizonyítsa, hogy ő nem cigány, pedig az volt.
Láttam olyan embert is, aki szerintem nem volt cigány, mégis annak vallotta magát a börtönben, hogy ne érje atrocitás a többi rab felől, és hogy spanja lehessen valakinek. Persze voltak olyan rabok, akik nem hittek neki, és kinevették.
Láttam olyan embert a börtönben, aki fekáliával kente össze magát, csak azért, hogy ne kerüljön olyan zárkába, ahol kannibál romák voltak, pedig ő maga is cigány volt. Őt is inkább csak kinevették, az őrök pedig megfogták, és lemosdatták, és elszállították egy másik helyre, ahol persze nem bújhatott ki az őt üldöző átok, a marime, alól.
De tovább megyek, láttam olyan romát a börtönben, aki melegnek adta ki magát, csakhogy jobban érvényesüljön. Festette a haját, pöszén beszélt, riszálta magát és átszababatta a rabruháját, hogy feszes legyen a fenekén. Egy egész szinten ő volt a rabok császára, nem lehetett megtörni a hatalmát. A szabadulása után pedig visszatért a gengsztervilágba. Ott is császár. Kabriókban jár, szőke nőkkel.
Olyan romát is láttam a börtönben, aki igyekezett titkolni a homoszexualitását, rémesen pattanásos volt az arca, és meghúzta magát, jól viselkedett. A kinti életben másod- vagy harmadrangú transzvesztita sztár.

A börtön az urbanizáció visszacsapása. A börtön intézménye egyidős a polgáriasodással és a felvilágosodással. A börtön is úgy működik, mint egy város, talán, mint egy körfolyosós ház, ahonnan nem lehet kimenni, még a sarki boltba sem. Az urbanizáció következménye a gengesedés, a slumosodás, a vandalizmus, a fertőző betegségek terjedése, az elöregedés és így tovább (eltekintve a pozitív következményektől.) Minden, ami urbanizáció, bizonyos szorzó mentén felerősödik a börtönben, de hajmeresztő mischungban, ami leginkább a magasiskolák hiányábán mutatkozik meg. A börtön kultúrája a gengmentalitáson kívül ugyanis rurális, azaz vidékies. Ennek számos magyarázata van, a legkézenfekvőbb mégis az, hogy a börtönőri munka megbecsültsége nem nevezhető magasnak, ezért nem a város lakói lesznek a börtönőrök pl. Budapesten, hanem a vidéki munkanélküliek. A börtön urbánus-rurális belső feszültségéből ered a magánélet teljes hiánya. Nincs egy rab. Rabok érdekcsoprtjai vannak.

Akik vallják azt a nézetet, hogy létezik cigánybűnözés, többek között a fenti jelenségekkel és azok okaival nincsenek tisztában. A cigánybűnözés-fogalom ebből az információhiányból ered, és egyfajta öndefiníciós problémát okoz (Én nem vagyok cigány, nem is akarok olyan lenni, tehát utálnom kell a cigányokat, és ehhez a nézetemhez igazítok minden egyéb nézetet, még azt is, hogy ki is vagyok én valójában, és ezért örömömet lelem a cigányok hibáztatásában, továbbá szeretem a magamfajtákat. – Aki egy kicsit ért a szociálpszichológiához, ez utóbbin elgondolkodhat.).

És akkor jöjjön az a mondat, amivel kezdeni akartam: a cigánybűnözésben való hit a hiányos szociológiai és kriminológiai ismeretekből eredő szociálpszichológiai probléma kompenzációja.

Csodálatos börtönrajzok (hallgatóim gyűjtéseiből)

A börtön bűnözői egyetem funkciója egy őr által készített rajzon: a trabanttal bevonuló, girhes fogvatartott kigyúrja magát a börtönben, és mercédesszel távozik a börtönből.
A börtönbeli unalom veszélyes következménye a drogozás.

Jellegzetes börtöntetoválás vázlat. Az ártatlan férfit meztelen nők simogatják. A meztelen nők itt nem csak a szexualitást fejezik ki, hanem az angyali ártatlanságot is. Rögtön kettő van belőlük, hogy úgy tűnjön, hogy a rabok gondja és baja éppen kétszer több, mint a szabad emberé.


Nemzetközinek mondható börtönélet szimbólumok:



bilincs: a zárkán belül ritkán van a kézen, ezért inkább jelképes, és a külvilág általi megtörtséget jelenti.



rózsa: a fiatalság hiábavaló elmúlását jelenti minden börtönrajzon és tetováláson



galamb: a pártatlan szabadsághordozó, aki mindenkire emberként tekint



rácsok: ritkán jelennek meg csupaszon, inkább ablakok előtt vannak, így gátoltságot, bénultságot jelképeznek



napfény: szintén mindenkire süt, ez az, amit nem lehet elvenni



hulló vakolat: kiáltás a társadalom felé: "hé! ilyen körülmények között senyvedünk"



eleven színek: elfojtott érzelmek, az intimitás hiánya




Az ítélet megkapásának jellegzetes elemei: a halálraítélt, a pap és a militáris börtönőr. Érdekes a zárkaajtóba olvadt rab.

Jellemző börtönélet motívum: városi börtön, az anya és a gyerek bekiabál a fogvatartottnak, aki nem tud egyedül lenni, a többiek is látják, hallják, hogy mit csinál.

A rácson túli világ ugyanolyan, mint a benti. Az ablak elfoglalja az egész teret, de a kitekintés nem éppen biztató. A falon a repedés elkerülhetetlen börtönkép elem.

Deprivációs börtönártalom megjelenése a börtönrajzon. A nőalak a szerelmes hiányát ábrázolja, ami jóval nagyobb teret hódít meg, mint az amúgy is izmos fogvatartott. A kopaszság, a kereszt és a nonfiguratív tetoválás az árja büszkeség veszélyes terjedésének előjele lehet.







Kézitusa a zárkában. Valószínűleg egy filmbeli jelentből a börtönközegbe másolt jelenet.

Tyúklábmintás rabruhába bújtatott, bábú szerű fogvatartott. Érdekes az arcán a nagy orr, és a nagy száj.

Fogvatartott régebben használatos lábbilincsben, tyúklábmintás ruhában. Az alak karján tetoválás látható.

Életkép a sétaudvarról. A rajzon tükröződnek a tipikus magyar börtönélet elemei, de a filmeken látható, amerikai elemek is jelen vannak.

Vicces rajz többek között arról, hogy mennyire kemény lesz idővel az ember a börtönben, illetve mi lehet a másik végeredmény.

A képen látható rabnak szinte kocsonyás a teste, mintha nem is lenne ember. A végtagjai kacskák, és a teste is csökevényes. Az emberhez képest a wc kagyló rendkívül ügyesen van kidolgozva. Az emeletes ágy pedig, szinte élethű másolata az eredetinek. A magyar börtönökben néha tényleg hasonlóak a körülmények, de általában azért lehet rendesen mosakodni. Az emberi vonások torz ábrázolása valószínűleg teljesen torz énképre is utalhat, illetve hanyag önismeretre.

Fogvatartott által készített rajz, melyen megjelenik, hogy a magyar börtönökben nagyobb a zsúfoltság, kevesebb a program, és rigidebbek a szabályok (pl. nem lehet telefonálni). Érdekes, hogy a két börtön-szcenáriót egy börtönőr nézi felülről.

Feltehetően romának ábrázolt fogvatartott egy börtönben, ahol látható az emeletes ágy, a zárkaszekrény, és a tyúklábmintás rabruha.

Mediáció és büntetés-végrehajtás

Postema utáni gondolatok

Nem kétséges, hogy a büntetés-végrehajtás jogszerű működését mindenféle erkölcsi és politikai érvrendszertől le kell választani. Azaz a büntetés-végrehajtás eszmeisége a rendszerelméleti autonómián alapszik, éppen úgy, ahogy talán Gerald J. Postema a jogi érvelésről mondja ugyanezt.
A neves jogfilozófus felteszi a kérdést: világos, hogy a jog autonóm, de miért fontos akkor, hogy legyen jog? A választ a mediációval, - azaz az érvrendszerek lecsupaszított összemérésével és interakciójával – adja meg.
A büntetés-végrehajtás másik alternatívája a mediáció lehet, amit nevezhetünk resztoratív (helyreállító) igazságszolgáltatásnak is az esetünkben. A mediáció úgy zajlik, hogy valamilyen sérelem helyreáll, és lehetőleg másmilyen sérelem nem keletkezik. Az utóbbi állítás nagyon fontos: lehetőleg nem keletkezik másmilyen sérelem. A börtönben egyértelműen keletkezik sérelem, nem lehet vitás: már korábban elneveztük ezeket gyűjtőnéven börtönártalmaknak.

Lehetséges az, hogy ha a börtönből elvennénk a börtönártalmakat a mediációt kapnánk eredményül?
Lehet, hiszen a börtönártalmak nem választhatók le a börtön elemi részeiről, mint a rács, a szögesdrót, a kínzás, a fogvatartottak közötti erőszak, a jogsérelmek és így tovább.
Lehet, hogy a börtönártalom jóval nagyobb struktúra, mint eddig gondoltam. Egy olyan immanens renszder, aminek egyes elemei a börtön épületében manifesztálódnak, mások interakciókban nyilvánulnak meg (pl. őri brutalitás, a hivatalos személyek elleni erőszak), míg a legnagyobb rész pusztán fogalmilag van jelen, de a hatása az előbbiekben érvényesül.

Gerald J. Postema azt mondja, hogy a mediáció egyik eleme a reintegráció, amikor az erkölcsöket és a gyakorlati érveket normákká (akár jogkövetkezményekké) alakítjuk. A másik elem az izoláció, a normák függetlenítése az erkölcstől és a gyakorlattól. Felbukkan a tömény jogelméletben a büntetés-végrehajtás két funkciója: a reintegráció (a bűnöző egyén mint biológiai lény és interakciós hálózat - azaz szelf - egyik helyről való másik helyre történő mesterséges áthelyezése), és az izoláció (a bűnözőnek nyilvánított – elítélt – személy elzárása).

Minél előrébb járunk a történelemben, annál erélyesebben érvényesül a büntetés mediációs jellege, a kínzás és a spektákulum jelleggel szemben. De az is lehet, hogy az intzéményesített agresszió és a mediáció folytonosan megvan, csak egymáshoz képest dichotómikusan változnak, azaz az egyik csak akkor képes növekedni, ha a másik csökken.Metszet ugyanakkor a kettő között nem lehet: nincsen erőszakos mediáció, és nincs mediációs erőszak. Mi következik ebből?

1. A mediáció nem választható el a büntetés-végrehajtástól.
2. A börtönártalmak tervezett csökkentése nélkül a mediáció nem érvényesülhet.
3. Ha nem az állam dominál a mediáció foganatosításában, az társadalmi bosszúérzetet (retribúciót) szül.
4. Semleges, valóban gépszerűen működő börtön nem képzelhető el a mediáció nélkül.

Börtönrajz: Boris Vallejo replica és a hype

A fenti képen egy Boris Vallejo kép másolatát láthatjuk, egy hazai börtönben készült. A másolat nyilván még váztalos, és az alkotónak nem sikerült befejeznie. A két egyébként lomhának tűnő sárkányon uralkodó nő szimbolizálhatja a gonoszt legyőzni, vagy legalább kordában tartani képes erőt, de az anya hiányát is. Jelentheti az alapvetően gonosz világ felett diadalmaskodó tiszta női erőt, amely a fogvatartottak fejében idealisztikus, és a társadalom által definiált (hype-olt) üzenet sajátos torzulása.

A börtönben a nőkről torz kép él a fogvatartottak fejében. Minden női jelleg a szexualtiás és fantázia felé torzul, akár Boris Vallejo képein: a nők gyönyörűek, ugyanakkor, erősek, üdék, és szexuálisan kitárulkozók: azaz tömény nők, hipernők. Szinte egyértelmű, hogy ez börtönbeli nőhiány kompenzációja. A szabadság a fogvatartottak képzeletében szinte már el is tűnik, de szimbólumként jelen van: "itt vagyok a börtönben, de már nem is látom a rácsokat, és a falakat, olyan, mintha valamilyen táborban lennék" - mondta nekem nemrégiben egy kiememelkedően magas intellektusú, sikkasztásért bent lévő fogvatartott. A szabadságszimbólum a börtönben a fantázia nőalakkal való egyesülés képzete, ami az alakját tekintve nagyon hasonlít a gyermekek anyához való ragaszkodására, dinamikájában azonban más, hevesebb.

A karácsonyi ünnepségen - amin egy magyar börtönben részt vettem - a rabok az anya hiányáról félve, sznvedéllyel, de mégis dühvel fűtve énekeltek. Az anya a börtönben szupererő, ami minden mögött megbúvik, de mégsincs jelen, a hiánya miatt a rabok fejében rendkívül ambivalens érzések élnek az anya-alakkal szemben: imádják, mert elfogad, megment és kitárulkozik, de gyűlölik, mert elengedett, nincs jelen, és nem nem figyel. A társadalmi nyomás (hype) nem engedi el a rabot, jelen van, és folyamatosan figyel.

Egyes rabok festetnek maguknak a börtönben akár megrendelésre is, és a képért védelemmel fizetnek, mint a feudális időkben az uralkodók. A kézzel festett képek birtoklása státuszszimbólum a börtönökben, akárcsak a tetoválás. A művészi érték nagyon csekély mértékben jelenik meg a börtönrajzokon és a festményeken. A képek egyedisége azonban mégis figyelemreméltó. A fenti képen látszik, hogy az ecsetkezelés nem kifinomult, és az alak mellei naivan torzultak, mégis az ilyen "manierista" festmény birtoklása mégis menő dolog a börtönben.

A teljesség kedvéért idemásolom az eredeti képet:

Démoni erők a börtönben

A képet a hallgatóim készítették egy hazai fiatalkorú börtönben. Magyarázatuk szerint az ördögfej a rácson belül van, és a péniszével át akarja törni a börtön falát. A démoni indulatok jele ott van a falon az MS betűk által is, ami lehet, hogy a Mara Salvatrucha jele. Feltehető, hogy a fogvatartottak a dokumentum csatornákon sugárzott filmet láthatták. Az MS 13 tegek már Budapest utcáin is megjelentek (pl. Orczy út - Diószegi Sámuel utca sarok), de talán a geng önmaga még nincs jelen az országban.

Külön érdekesség, hogy a Diószegi Sámuel utca jelenleg az erélyes slumosodás jeleit mutatja, ez Majka dalában is szerepel, valamint, hogy ez az utca határolja a Füvész kertet, ahol a Pál utcai fiúk című regény fontos jelenetei játszódnak. A gengesedés, a csavargás, az iskolakerülés és a bullying egyenes folyománya a börtön.

A Josef Fritzl ügy

A Josef Fritzl által épített pince alig különbözik egy börtöntől. Megtalálható benne a zsiliprendszer, ami azt jelenti, hogy a bejáratot csak több ajtón keresztül lehet megközelíteni, amelyek közül soha nem nyílhat ki kettő egyszerre. Kezdetben mozgáskorlátozó eszközöket rendszeresített benne Fritzl, amikor a lányát egy pórázon tartotta, és a pózár csövekhez volt rögzítve. A pincében négy ember élt hatvan négyzetméteren, azonban a pince csak 170 cm magas volt. Fritzl a rabjait maga gyógyszerezte, és programokat ő hozta létre számukra. A gyerekek a televízióból tanultak meg beszélni. A tévé volt a legjelentősebb kapcsolatuk a külvilággal. A foglyok bőre elszürkült, D vitaminhiányban szenvedtek, ezek a jelek is nagyon gyakran megfigyelhetők a börtönben lévő rabokon.

Egy börtönpszichológiával foglalkozó blog nem mehet el szótlanul az ausztriai Amstetten városban történt események mellett. 2008 májusában Josef Fritzl házából négy fogoly szabadult: Elizabeth Fritzl, a 73 éves elkövető lánya, valamint három közös gyermekük, akik közül a legidősebb 21 éves volt.
Josef Fritzl vérfertőző kapcsolatban állt a lányával, folyamatosan erőszakosdott vele, és 24 évig nem endegte ki a pincéből. A fogság idején Elizabeth a saját apjától több ízben megfogant, és hét gyermeknek adott életet. Közülük egy gyermek maghalt, három ugyanabban a házban, de két szinttel feljebb, Fritzl normálisnak tűnő otthonában nevelkedett; azoban a többi három személy nem láthatta a napvilágot egészen a szabadulásig.
Magyarországon is vannak szexuális bűnelkövetők a börtöneinkben, számszerű adatokról és néhány megfontolandó kérdésről már korábban írtam itt: letölt
Hogy mi fog történni Fritzl fogvatartottal, arról szintén még az eset előtt írtam itt: letölt
A feleség, a rokonság, a szomszédok, a hatóságok, és talán egész Amstetten és Ausztria állítólag nem tudtak semmit az esetről, amíg az ügy látszólag ki nem derült. Erre egy lehetséges magyarázat a bystander effect, azaz a Kitty Jenovese eset, amiről korábban írtam itt: letölt

A Josef Fritzl üggyel kapcsolatban ezeken túl még pár érdekes gondolat merülhet fel:

1. Siker vagy kudarc

Valahogyan a négy személy mégis képes volt megmenekülni a pincéből, és túlélni a gyötrelmeket. Azonban az osztrák állam, és talán az egész társdalom folyamatosan mentegetőzik és magyarázkodik az esettel kapcsolatban. A történetet úgy is fel lehetne fogni, hogy az ember mekkora hőstettekre képes, és mekkora hőstettet kell véghezvinnie, hogy szabaduljon a börtönéből. Az osztrák társadalmat a Natascha Kampsuch ügy miatt talán jogosan a kollektív amnézia vádjával illetik. (Nem a Fritzl ügy volt az első fogvatartásos szex bűnügy az elmúlt tíz évben Ausztriában, hanem a bécsi Natascha Kampsuch ügye, ami éppen ott történt, ahol 44-45-ben Rudolf Eichmann vezérlete alatt húszezer magyar zsidó lelte a halálát.) Számos esetben hibáztak az osztrák hatóságok, azonban a foglyok szabadultak. Az ügy vizsgálata még folyamatban van, azonban számomra döbbenetes, hogy senki sem veszi észre, hogy az áldozatok valójában fogvatartottak voltak, senki sem von párhuzamot a börtönök világával, és a börtönártalmakkal. Ránki Sára szerzőtársammal hamarosan ebben a témában fogunk egy könyvet publikálni.

2. Halálbüntetés és retribúció

Az áldozatokkal való együttérzés teljes mértékben érthető és átélhető. A Josef Fritzl iránt táplált bosszútudat is elfogadható, de semmiképpen sem engedhető meg börtönőrök körében. A börtön feladata az őrzés és a rehabilitáció, nem a társadalmi bosszútudat kifejtése. Ha a börtönök még mindig így működnének, semmiben sem különbözne a mai világ Eichmann korától. Hiretelen nagyon sok embertől lehetett hallani, hogy Josef Fritzl egy eltaposandó féreg, akit azonnal ki kell végezni. Ezek az emberek önmagukat szakértőnek vallják, és sajnos hiszik is. Érdekes, hogy a társadalom ennyire rosszul értesült a demokrácia és a közéleti béke alappillérjeinek fontosságáról, melyek közül talán legfontosabb a halálbüntetés és a kínzás tilalma. Az ügy gyanúsítottja jelenleg a St. Pölteni Bv. Intézetben van, és az intézet parancsnoka többször nyilatkozott a tévében a fogvatartott elhelyezési körülményeiről. Fontosnak tartotta az osztrák büntetés-végrehajtás, hogy garantálja és kommunikája a súlyos ügyben gyanúsított öregember személyiségi és emberi jogait. Nem konkrét jogaszabályokat kell citálni, hiszen azok sehol sem megfelelőek, hanem emberséggel kell megnyilatkozni olyan helyzetben is, ami a társadalom ellenszenvét válthatja ki. Ez egy börtönparancsnok számára hihetetlen kihívás.

3. Kultúra és társadalomtörténet

Figyelembe kell vennünk, hogy Magyarország hosszú ideig szoros államszövetséget alkotott Ausztriával, a két ország éghajlata, népessége, területe, és még számos más mutatója azonos. Kissé vakmerőség és hipokrita álláspont lenne azt hinni, hogy a magyar társadalomban nem fordulhat elő olyan eset, mint Amstettenben. A társadalmi tudatosság (pl. hogy mi az igazságszolgáltatás célja) és a kohézió (pl. a bűnmegelőzés nem csak a rendőrség feladata, hanem az önkormányzatoké, az iskoláké és még talán kocsmatulajdonosoké is) hazánkban nagyon gyenge lábakon áll. Vajon mi történne Magyarországon egy hasonló eset kirobbanása után? Itt, ahol szintén nem merünk arról beszélni, ami van. Rossz belegondolni.

4. Szexuális abúzus a börtönökben

Persze vannak, és mindig is lesznek olyan tabuk és traumák, amikről nem szívesen beszélünk. Aki komolyan foglalkozik a családon belüli erőszak témakörével, az nagyon jól tudja, hogy elkövetők korábbi áldozatok voltak. Így volt ez Josef Fritzl életében is, gyermekként az apja rendszeresen, naponta kékre-zöldre verte. Ez a múlt század negyvenes éveiben történt, ami Auszrtia történetében nem nevezhető aranykornak.
Aki komolyabban foglalkozik a börtönök világával, az tudja, hogy a fegyintézetek egyik nagyon markáns jellegzetessége az erőszak, ami rab és rab, továbbá a személyzet és a rabok között zajlik. A börtönökben vannak a gyenge emberek a legkiszolgáltatotabb helyzetben a világon. A börtönökben a rabok is büntetnek akkor, amikor az életellenes vagy a szexuális jellegű bűnlekövetőket kínozzák és gyötrik. Sajnos, ehhez nagyon gyakrana személyzet tevőlegesen is hozzájárul.
A börtönökben szexuális erőszak is van. Ez nagyon erélyes társadalmi jelenség, elég a keresőbe beírni, hogy „prison rape”, és máris rengeteg, többmillió találat jön fel. A börtönben lévő szexuálfogvatartottak is el vannak zárva a napfénytől, akár húsz évig is. Ausztriában, és más németajkú börtönökben akár a halálukig is. Más országokban ezeket a személyeket folyamatosan kínozzzák, megalázzák és gyötrik. Erről is csak látszólag nem tud az ország. Felettük is szemet hunyunk.

Hosszú ítéletes fogvatartottak

Rebecca Falcon tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt fogvatartott

(copyright, forrás és egyéb megdöbbentő esetek, tények itt)

Új - terjedelmes - vázlatot dolgoztam ki a hosszúítéletes fogvatartottakról itt.