2007. március 18., vasárnap

Börtöngeng (könyv...)


Gaes és munkatársai (2002) empirikus kutatása szerint a börtöngengek kifejezett hasonlóságot mutatnak az utcai gengekkel. Statisztikai módszerekkel kimutatható, hogy a gengtagok több börtönbeli agresszív megnyilvánulás részesei mind áldozatként, mind pedig elkövetőként, sőt a hivatalos erőszak, a kényszerítő eszközök alkalmazása és a fegyverhasználat is szignifikánsan nagyobb az irányukban, mint az átlagos fogvatartott esetében.

A gengaktivitásnak más jelei is vannak, például néha az, hogy a fogvatartott másik zárkába akar kerülni. Ilyenkor az a célja, hogy a bajtársaival jobban tudja tartani a kapcsolatot. A személyzet vélekedése szerint az épületen belüli mozgások nyilvánvalóak, és nem maradhatnak rejtve. A nevelő engedélyezi a zárkaváltást, és hiába megy oda a fogvatartott mondvacsinált indokokkal, a nevelő átlát a dolgokon, és még mielőtt a fogvatartott előállna a kérelmével, „már azt mondom neki, hogy a 112-es zárkába akar menni, nem engedélyezem, az meg csak les, hogy honnét tudom, de összekacsint velem, és ezzel jelzi, hogy tudja, hogy tudom, és inkább meg sem szólal, legközelebb valamilyen más trükkel próbálkozik. Egyrészt ismerjük a rabokat, másrészt van egy-két fogvatartott, aki jelent nekünk.” (1) Szemhunyás, személyzeti reluktancia nélkül tehát nem lehetséges az interprisoner agresszió, de ehhez minden esetben fogvatartotti segítség is kell (enyhe vamzerkedés), amit a személyzet meg is kap.

Állítólag a hajdúhadházi gengek a legkeményebbek. A tagok a korábban elszenvedett sérelmeket megbosszulják. Tipikus történet, hogy egy hajdúhadházi sérelmeket szenved el az előzetesben, aztán másik körletre kerül, a cimborái közé, és már csak azt várja, hogy a bántalmazója felkerüljön a jogerős körletre, ahol a hajdúhadházi megbosszulhatja a sérelmeit. A másik fél meg lent akar maradni, haladéktalanul beszélni akar az intézet igazgatójával, hogy másik intézetbe akar kerülni, de semmiképpen sem akar egy szinttel feljebb menni.

Előfordult az is, hogy három hajdúhadházi fogvatartott volt egy zárkában, és rajtuk kívül senki. A nevelőhöz mentek, hogy szeretnének még egy zárkatársat. „Drága nevelő úr, rakjon már be hozzánk valakit.” „Ha beraktunk volna oda valakit, azt tutira becsicskáztatták volna”(2). Ha a hajdúhadháziak többen vannak, nem érvényes az előző szabály, ugyanis hárman-négyen még éppen hogy kijönnek egymással, és meg tudják osztani a feladatokat, azonban hét-nyolc ember esetén már túl nagy a presztízsveszteség, és maguk közül fognak be valakit, aki takarítani fog, mos rájuk, vagy esetleg másik szolgáltatást is nyújt, azaz köcsög lesz, és szexuálisan is ki fogják használni.

A természet elleni erőszakos fajtalanság ellen csak magánindítványra lehet büntetőeljárást indítani, magyarán az áldozat fogvatartottnak az identitását kell adni a becsületéért, azaz vamzerség nélkül nem indulhat eljárás a ragadozók ellen. Ezt a helyzetet bizarr módon egy emberjogi indítvány eredményezte (Habeas Corpus Társaság). Az eredmény az, hogy a szexuális erőszak rejtve marad, az áldozat tovább szenved, a tettes pedig „röhög a markába”.

Minden nap lényege, hogy elteljen, a lehető legkevesebb konfliktussal. Ez persze nagyon nehéz, főleg nekem, aki 50 évesen kerültem börtönbe, és a rokonságból, ismerősi körből senki nem volt büntetve. Jómagam mindig a munkámból éltem, gyűlöltem a bűnözőket, és mióta börtönben vagyok, ez csak fokozódott. Számomra nem az a legnagyobb büntetés, hogy be vagyok zárva, hanem hogy ilyen emberekkel vagyok összezárva.

A fogvatartott a vizsgálat idején 54 éves volt, üzletvezető volt a saját cégénél, és a bűncselekménye emberölési kísérlet volt, amit soha nem ismert be. Az igazságszolgáltatási ítélkezés felépítéséből (bírák, ügyvédek, ügyészek) következik, hogy nagyon kevés annak az esélye, hogy valaki ártatlanul kerüljön börtönbe. Igazából az emberölés kísérletét a magyar jogrendszer éppen olyan szigorral sújtja, mint a befejezett bűncselekményt, mégis a fogvatartottak hangsúlyozni szokták, hogy ők nem öltek embert. Mindezek ellenére (tegyük félre egy ideig a retributív attitűdünket) az itemet író fogvatartott valóban attól szenved leginkább a börtönben, hogy tőle teljes mértékben eltérő személyiségű vagy annak észlelt emberekkel kényszerül megosztani a fizikai teret.

[…] és délutáni sétákra nem – vagy ritkán járok csak le, mert az eddigi bent eltöltött idő alatt rendesen megutáltam az embereket.

Bár ez így nem teljesen igaz, mert a kapcsolattartásom rendezettnek mondható. Így tehát a kint lévő embereket kedvelem csak a benti „agyoniskolázott” emberekből van elegem. Mindegyik azt lesi, hogy a másik mit csinál és mi az ahol árthat neki. Ráadásul, ezeknek az embereknek a nagy része még a higéna [sic] alapfeltételeit sem ismerik. Büdösek, koszosak és így azt hiszem érthető, ha nem vágyom közéjük. Ha egy mód van rá akkor kerülöm ezeket az embereket. Délután elkezdődik az iskola és a tanulás. Ezt kedvelem, mert az iskola körletén a nagy átlagtól értelmesebb emberekkel találkozom akikkel lehet értelmesen beszélgetni bármilyen témáról.

A börtönben kötelező a tisztálkodás, a személyzet is ellenőrzi, mégis néha egy-két fogvatartott mosdatlan maradhat. A kulturális háttér minden fogvatartottnál más, és a higiéniai területen nagyok lehetnek az eltérések. Mint a későbbiek során látni fogjuk, ezt az itemet detrimentalizációnak fogjuk minősíteni, azonban azt is észre kell venni, hogy a börtönben egyes szokások is agressziónak minősülhetnek, ha azokat az interakciós felek merőben másként értelmezik. Az itemet szolgáltató személy a vizsgálat idején 28 éves volt, és bűncselekménye „minősített emberölés (bérgyilkosság)” volt. A fogvatartott úgy gondolta, hogy a vizsgálatot segítheti, és az eredményeket színezheti az a tény, hogy ő milyen bűncselekményt követett el, képzelhetjük, hogy milyen szívesen beszélgetnek vele az iskolakörleten a társai, ha a tettét ennyire hangsúlyozza. A mondatszerkesztési hibákkal teli fogalmazása elég erős szelf reprezentációs késztetésről árulkodik. Az előző minősítéssel arra akartunk utalni, hogy a fogvatartott személyészlelése lehet pontatlan, azt viszont, hogy valós alapokkal rendelkezik, hiába is szándékoznánk tagadni.

Engem nagyon elkeserít, hogy ilyen környezetbe kerültem, mert még soha életemben nem láttam – de még nem is gondoltam, hogy ilyen hely, ilyen „emberekkel” létezik. Az „emberek” szóról teljesen másfajta emberek jutottak – és jutnak is az eszembe, mert itt a nagy átlag elviselhetetlen, tanulatlan, primitív neveletlen bunkó – és nem csak a rabokra gondolok. Természetesen mindkét oldalon vannak kivételek, akik megkönnyítik az elviselhetetlen monotomiát [sic], akikkel érdemes szóba állni, beszélgetni, de csak bizonyos mértékig.

A kábítószerrel visszaélést elkövető fogvatartott egy benti napjáról szóló fogalmazásban jelent meg ez a gondolati egység. Az előző fogalmazással ellentétben ez a személy nem helyezi magát omnipotens módon a rabhierarchia csúcsára, hiszen kivételeket is említ. Személyészlelése pontosabb. Nem maradnak azonban szidalmak nélkül a börtönőrök sem, akik az item írója szerint hasonló háttérrel rendelkeznek, mint a fogvatartottak. Nyilván sok börtönőrt sérthet ez a kijelentés, azonban tagadhatatlan, hogy van némi alapja, ha nem is olyan széles körben tapasztalható jelenséggel állunk szemben, mint amelyet a fogvatartott látni vél. A kérdéssel kapcsolatban meg kell említeni, hogy a magyar büntetés-végrehajtás személyi állományában nagyon magas arányú fluktuáció tapasztalható, nagyjából három év alatt kicserélődik az egész személyi állomány. Természetesen a fluktuáció az alsóbb státuszú rétegekben a leggyakoribb. Hozzá kell tenni a problémához, hogy egyes vidéki intézetek esetében a helyzet egészen más. Létezik hazánkban olyan börtön is, ahol a körletfelügyelői (3) munkát többszakos nyelvtanárok látják el. Ennek oka az lehet, hogy a térségben nem lehet tanári diplomával jobban fizető állást kapni, míg a fővárosban igen.

(1) Uo.

(2) Uo.

(3) Körletfelügyelő az a személy, akinek a fogvatartott napirendjének betartása a feladata az adott körleten. A körletfelügyelő a tulajdonképpeni smasszer, aki kulcsokkal járkál a kezében a folyosókon, és gumibot leng az oldalán, ahogy azt a róla kialakult pauperizált kép sugallja.

2007. március 3., szombat

Depriváció (könyv...)

Balassagyarmaton készült börtönrajz

A börtön kifejezetten más társas közeg, mint a szabad élet, és ez abban is megnyilvánul, hogy a fogvatartottak másféle javakkal rendelkeznek a letartóztatás után, mint előtte. Sykes (1958) deprivációs modellje megcáfolhatatlan. Klasszikus művében a következő megfosztásokról esik szó:
- szabadság mint társadalmi tevékenység és visszajelzés (feed back),
- autonómia,
- javak, szolgáltatások,
- heteroszexuális kapcsolat,
- biztonság.
A klasszikus depriváció legtriviálisabb példája a szexuális élettől való megfosztás. A fogvatartottnak nincs lehetősége a börtönben szexuális életet élni. Persze itt is vannak kivételek, egyes országokban (pl. Németország, Hollandia) a fogvatartottak úgynevezett intimszobában tölthetnek pár órát a kedveseikkel. Ennek nagyon nagy szerepe lehet a fogvatartottak motiválásban, hogy programokban vegyenek részt, vagy legyen kapcsolatuk a külvilággal, egyrészt a fogvatartottak közti erőszak csökkenése érdekében, másrészt a börtönbeli szexuális erőszak (prison rape) visszaszorítása révén. Egyes államokban, így Magyarországon is, a fogvatartottaknak lehetőségük van arra, hogy a látogatóikat a börtönön kívül fogadják, persze ehhez rendkívül összetett feltételrendszernek kell megfelelniük.
Mindezeken túl nem szabad letagadni a börtönbeli homoszexuális kapcsolatok létezését, ezek nagy részének nem az intim együttlét, hanem a maszkulin dominancia kiélése az indítéka.
Szintén klasszikus depriváció az autonómia elvesztése, azaz a fogvatartott elveszti az önállóságát, mert a személyzet mindent megszab neki. Így hangzik a klasszikus értelmezés, azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy a személyzet csak akkor határozza meg a fogvatartott magatartását, ha a látókörében van, és akkor sem teljesen. Nem véletlen, hogy a magyar büntetés-végrehajtási biztonsági rendelkezések is három megfigyelési módszert határoznak meg, melyeknek a súlyossági sorrendje a következő: őrzés, felügyelet, ellenőrzés. Sokkal nagyobb gondot jelent, hogy mi történik akkor, amikor a börtönőrök nincsenek jelen.
A fogvatartott a börtönben meg van fosztva a saját tulajdonában lévő javaktól, amelyek az intézetben tiltott tárgynak minősülnek. Ezeket gyakran – pedig jogszabályokban meghatározott tárgyakról van szó – különbözőképpen értelmezik a börtönőrök, akár körletenként[1] is. A sajátos jogértelmezés számos más börtönártalomban vissza fog még köszönni. Ilyen lesz a retribúció és a reluktancia.
A fogvatartott a börtönben meg van fosztva az egyedülléttől, aminek nagyon súlyos, traumatikus hatása van a személyiségre. A témát bővebben ki fogjuk fejteni a letartóztatási sokk és a detrimentalizáció témakörénél.
A deprivációval kapcsolatban meg kell említeni még egy fontos dolgot, ami a börtönök világát csak az elmúlt két évtized óta jellemzi. Ez a megfosztás az egészségtudattól. A börtönökben a kábítószerek miatt megnőtt a fertőző betegségek terjedésének veszélye. A drogfogyasztás a börtönben tiltott dolog, és a kockázati magatartásra[2] való hajlandóság eleve nagyobb. A börtönökben nem érvényesül az alacsony küszöb elv[3], aminek következtében a kábítószer-élvező fogvatartottak nem fognak orvosi segítséget kérni, csak a végső esetekben. Meg kell itt említeni, hogy az ideális megoldás talán a reach out programok promotálása lenne, ami azt jelentené, hogy a börtönszemélyzet keresné meg a drogfogyasztó rabot, nem pedig fordítva.
A börtönökbeli öngyilkosságokról szóló, egyik legtöbbet citált tanulmány szerint (Liebling 1995) a depriváció nem olyan általános érvényű, ahogy azt Sykes gondolta, hiszen a szuicid tendenciákra ható faktorok közül nem olyan erős, mint például az immanens inkarcerációs börtönártalom.
Látható, hogy a depriváció eredete összetett, egyrészt a társadalom által közvetített szankció, másrészt a börtön szervezetéből eredő mellékhatás, valamint a fogvatartotti társadalom társas csoportfolyamatainak eredménye.

Íme néhány példa a deprivációra az itemek közül:

Az éjszaka… a naplementét vártuk a tó partján, beszélgetés – álmodozás - a friss
levegő, szél a sötétségben, és megvárni a napfelkeltét, hallgatni a csendet, a
nap erejét, fényét és melegét ízlelni…

A prizonizációnál leírtak ellenére itt láthatjuk, hogy a fogvatartottak igenis attól is szenvednek, hogy fizikailag el vannak zárva a külvilágtól. Az egyhangú napok, és a jellemzően szürke falak nem hasonlíthatók a kinti világhoz, ami bővelkedett eseményekben, és változatos volt.

Találkozni fogok egy hölggyel…

A dominancia vezérelte társas közegben a legnehezebben azt lehet eltitkolni, hogy milyen súlyos mértékben hiányzik a fogvatartottaknak a párkapcsolat kiélésének lehetősége. Ez az érzés néha mindent felülmúl, és mindent képes irányítani. Ez a jellegű depriváció egy idő után kiürül és kiég. A fogvatartottak személyisége megkeményedik, és hihetetlen önfegyelemmel tűrik a sorsukat. Ha egy elképzelt társadalomban a börtönök úgy funkcionálnának, mint a jelenlegi társadalomban az állatkertek, akkor a közönséget becsalogató szlogenek között biztos szerepelne az a promóció, hogy „az emberek, akik magányosak, mégis együtt vannak”, vagy „az emberek, akik évek óta nem voltak senkivel, és büszkén viselik” vagy „nézzen olyan ember szemére, aki annyira vágyik a megértésre és az ölelésre, mint senki más”. Ha már a hasonlatoknál tartunk, a börtön annyiban különbözik egy lakatlan szigettől, hogy a megfosztások ugyanazok, de a személyek nem egyedül kerültek a szigetre. A Legyek ura című könyv remekül szemlélteti a fentebb leírt élethelyzetet.

Amikor először mondták nekem azt, hogy „Apa”

A fenti item az izolációra utal, amit később fogunk tárgyalni, azonban mindenképpen szerepel benne a megfosztás is. Azt vettük észre, hogy a fogvatartott férfiak izolálódnak, azaz a társadalomtól való elkülönülést keserülik meg inkább, míg a nők inzulálódnak, az a családtól való izoláció miatt a börtönbeli társas közegtől szigetelik el magukat. Mindkettő jelenség mögött a depriváció áll. A nőket a depriváció társadalmi és társas szinten is sújtja.

Itt, elzárva a külvilágtól, barátoktól, szerettektől, ingerszegény környezetben, vajon miről is álmodhat a magam fajta „fekete bárány”. Valószínűleg arról, amire sokat gondol unalmas, ismétlődő hétköznapjai során: csupa „sz” betűs szó, mely kint más értelemmel rendelkezett, vagy magától értetődő volt, s természetes, hogy van. Csupa „sz” betűs szó, melynek elvesztése fájó sebként égetik a szívünk minden egyes részét.
Szabadság, szeretet, szerelem, szex. Négy különböző szó, mégis valahol összeforrnak, egyesülnek: az álmainkban éppúgy, mint a gondolatainkban.

A nyolc általános iskolai osztályt és vendéglátó ipari szakiskolást végzett, 24 éves fogvatartott rablást követett el. Magas intellektusú, és teljes mértékben megértette, hogy mi a vizsgálatunk célja. Költőien fogalmazza meg a depriváció okozta panaszait, és arra is utal, hogy ezek a jelenségek a gondolatokba szövődnek, és nagyon nehéz tőlük megszabadulni. A depriváció természete kettős: (1) egyrészt szembesíti a fogvatartottat, hogy a börtönbüntetés következtében olyan valenciával felruházott kognitív tartalmaktól szabadult meg, amelyek (2) olyan élményt eredményeznek, hogy az általa okozott traumától rendkívül nehéz megszabadulni. A depriváció elvesz egy olyan dolgot, amelytől a fogvatartott függ, és a kényszergondolatok következtében új függőséget teremt. A depriváció nélkül ezek az érzelmek nem lennének ilyen hevesek.

[1] Intézetnek nevezzük általában a börtönt magát, de nem a börtön szervezetét, hiszen abban a személyek is benne foglaltatnak. Körletnek nevezzük azt az épületrészt, ahol a fogvatartottak szálláshelye van. Zárka vagy lakóhelyiség pedig a körlet az a része, ahol a fogvatartottak alszanak.
[2] Az egyik legextrémebb példa a kockázati magatartásra az az, amikor a kilencvenes évek közepén a fogvatartottak a péniszüket szétvágták, a csaptelepből készített műanyag golyókat varrtak bele, és hagyták, hogy a nemi szervükön vadhús keletkezzen. Az egészségügyi szolgálat csak fertőzés esetén szerzett tudomást az eseményekről, a fegyelmi lapokhoz pedig egy borítékban csatolták a bizonyítékot, azaz a fogvatartott nemi szervéből kioperált golyócskákat. (Itt nagyon nehéz elválasztani az önkárosítást a fegyelemsértéstől és a tiltott tárgy tartásától, hiszen az önkárosítás nem öncélú, hanem mindig van valamilyen mögöttes szándék a cselekmény elkövetése idején, valamint a péniszbe helyezett inplantátum mindenképpen önkárosító cselekedet, nem beszélve a fertőzési kockázatról, vagy a jelentős vérveszteségről.) A tetováló szalon tulajdonosok körében nem ismeretlen a szabadult fogvatartott, aki a péniszéből kívánja eltávolíttatni a börtönben beépített műanyag golyókat. Szintén a tetováló szalonból származó mítosz az is, hogy a fogvatartottak hosszában elvágják a péniszüket, hogy az vadhústól megvastagodjon. A beszámolók szerint erre azért kerül sor, mert a fogvatartott a nemi szervét úgysem használja ki a börtönben (szex-depriváció), és ezért van idő a seb begyógyulására, és a szabadulás utáni szexuális kapcsolatok majdan nagyobb élvezetet fognak nyújtani. A mítosz szintén a börtönbeli erélyes maszkulinitás és a manpower ékes bizonyítéka.
[3] Az alacsony küszöb elv kábítószerügyi ártalomcsökkentési stratégia. Azon alapszik, hogy a prevenciós programokba bevont személyek együttműködési hajlandóság növekszik, ha nem kerülnek nyilvántartásba, vagy a nyilvántartáshoz nem férhet hozzá bűnüldöző szerv. Érdekes anomáliával állunk szemben, hiszen a társadalom érdeke a bűn üldözése (pl. a kábítószer-fogyasztásé), érdeke a járvány megelőzése is, ezekkel ellentétben azonban érdeke az is a drogos személyek egészsége ne romoljon, és valamiképpen az egészségügyi ellátórendszer alanyaivá váljanak. Ezek az érdekek lefedik egymást és ellentmondanak egymásnak, juxtapozicionális helyzetben vannak. A különböző kábítószerügyi stratégiák összehangolása lehet a megoldás. Ez a börtönben a biztonság elvének hegemóniája és a fogvatartottak kockázatkereső magatartása miatt különösen nehéz helyzetet teremthet.