(A képet a fogvatartott természetesen kézjegyével is ellátta. Az eredeti fotón ez látható is, a női alak szoknyájának jobb oldalán. A személyiségi jogok érdekében ezt a kézjegyet töröltem a képről. A fenti képen kívül ugyanezen fogvatarthoz köthető egy már korábban - jóval rövidebben - elemzett rajz is. Ha a két bejegyzést egymás után elolvassuk, az egész történetet egy kicsit más szemszögből is vizsgálhatjuk. - FG)A feladat meghatározást követően szolgálati jegyen kértem a ***** parancsnokát, hogy egy, az Intézetünkben tartózkodó pszichológiai problémákkal küzdő fogvatartott meghallgatását engedélyezze. A parancsnok úr ajánlott egy fiatalembert, aki jelenleg rá kiszabott fogda büntetését tölti és egy meglehetősen érdekes, akár művészinek is nevezhető rajzot készített a fogdája falára. Az ezredes úr javasolta, hogy készítsek a rajzról fényképet, mert az elkülönítő zárka meszelését tervezik. A megbeszéltek szerint cselekedtem, hiszen várhatóan „egy nem hétköznapi elitélt” személyiségét ismerhetem meg ez által. A kiválasztott fogvatartott egy 21 éves, átlagos testalkatú férfi, aki 4 év 10 hónap szabadságvesztés büntetését tölti. Bűncselekményei közé tartozik lopás, rongálás, jármű önkényes elvétele és nem utolsó sorban kábítószerrel való visszaélés is. A fiatalembert nevezzük a továbbiakban ***-nek. *** nem mondható átlagos elitéltnek, még a ***** berkein belül sem. Bűntársai más-más büntetés-végrehajtási intézetekben töltik ítéletüket. Alig két éves bent tartózkodása alatt különféle fegyelmi vétségeket követett el már pl.: bv rend megsértése, rongálás, bv tulajdon rongálása, napirend megsértése, házirend megsértése, állami vagy magántulajon megsértése, étkezés megtagadás, zárka körletrend megsértése ill. egyéb vétség. A közvetlenebb és eredményesebb beszélgetés érdekében civil ruházatban érkeztem a körletre. ***, mint már írtam, jelenleg is 15 nap fogdáját tölti - és talán nem véletlenül - IV-es biztonsági csoportba sorolt fogvatartott. Átérvén a körletre, kérdeztem a szintes felügyelő urat, hogy melyik zárkában találom ***-et, aki közölte velem, hogy éppen sétán van a nevezett elitélt. Kihasználva az alkalmat, hogy üres a fogda, bementem és alaposan megnéztem a falon lévő rajzokat, majd fényképeket készítettem róluk. Eközben a felügyelő kollégával próbáltuk megfejteni, hogy vajon mit akart ábrázolni vagy közölni ezeknek az alakoknak a falra festésével. Mivel ezt megelőzően még nem találkoztam és nem is beszéltem ***-el, nem értettem igazán a képek mondanivalóját. Ezt követően a főtörzsőrmester úrhoz intéztem néhány kérdést főhősünkkel kapcsolatban. Az érdekelt, hogy milyen embernek ismerte meg, mire számíthatok vele kapcsolatban és véleménye szerint mennyire lesz segítőkész irányomban. Kollégám válasza kissé meglepett: „szerintem nem mész vele semmire, mert bármit is szólunk hozzá, nem válaszol egyértelműen, mindenen csak mosolyog, szó szerint bele az ember képébe”. Mindezen információkból arra következtettem, hogy más hangot kell vele szemben megütnöm, olyan „barátkozós” félét s talán jobb, ha a felügyelet sem lesz jelen a beszélgetésünk folyamán. Kis várakozást követően, megérkezett főszereplőnk természetesen a csuklóin megbilincselve. A zárkába érve a főtörzs úr leszedte a bilincset róla és elmondta a fogvatartottnak, hogy néhány kérdést szeretnék neki feltenni. *** mindezt halván csak mosolyogott, miközben szorgalmasan bólogatott, anélkül hogy egy hang is elhagyta volna a torkát. Mint tudjuk egy fogdában elég szűkös a hely és az ülő alkalmatosságok száma is meglehetősen korlátozott, így nem tudtunk mindketten leülni. Mondtam ***-nek, hogy foglaljon helyet, aki leült a zárkában található egyetlen stokira. Nem ismervén őt, úgy gondoltam, hogy jobban szemmel tudom tartani, ha állva maradok. Figyelemmel tudom kísérni a mozdulatait, reakcióit, ha pedig esetleg nekem támadna, helyzeti előnybe leszek vele szemben. Ahogy helyet foglalt, kicsit megnyugodott és már nem mosolygott, hanem nagy kérdő szemekkel nézet rám. Arra a következtetésre jutottam, hogy Ő bizonyára olyan ember, aki mosolyogva próbálja oldani a saját feszültségét, zavarát másokkal szemben. Ebben a helyzetben is rángatózott az arca, hol vigyorgott, hol pedig elkomolyodott. A következő mondattal indítottam a beszélgetésünket: „halottam, hogy egy művész lakik az intézetünkben”, ekkor ő, mint egy kisgyerek zavarba jött és mosolyogva, anélkül, hogy egy szót is szólt volna, lehajtotta a fejét. Majd megkérdeztem tőle, hogy mit ábrázol a falon lévő rajz. Azt felelte: „semmit, csak úgy jött”, és ügyelt arra, hogy nehogy mélyebben bele menjünk a beszéltetésbe a semmit mondó, rövid válaszaival. Aztán tovább folytattam az érdeklődést. A kép alapján kértem, hogy meséljen a gyerekkoráról és a családjáról. Nehézkesen kezdte el, de aztán elmondta,hogy hárman vannak testvérek, egy húga és egy jóval fiatalabb öccse van. Az édesanyja egyedül nevelte, neveli őket, az édesapjuk 10 éves korában elhagyta őket. Iskolai végzettségét firtató kérdésemre a következőket válaszolta: „10 osztályt végeztem kint és már kettő és fél éve vagyok bent a börtönben. Ez idő alatt kőműves, faipari gépkezelő és épületburkoló tanfolyamokon is részt vettem”. Dicsértem őt: „látom maga komolyan gondolja a szabadulás utáni életet, melyik szakma a leginkább a kedvére való?”. Legnagyobb megdöbbenésemre azt válaszolta: „egyiksem!”. Sehogyan sem értettem már és tovább kérdeztem: „akkor, hogy-hogy jelentkezett ezekre a tanfolyamokra és egyáltalán hogyan tudta elvégezni, ha nem is érdekelte, mert gondolom azért tanulni kellett mindegyikre?”. Ezekre a kérdéseimre már szívesen válaszolt, nevetve, szinte kacagva: „ugyan már nem volt az semmi, a vizsgákon elfordították a tanárok a fejüket, hogy ki tudjuk puskázni a lényeget, sőt még segítettek is nekünk”. Megvallom, nagyon megfogott az őszintesége, ritkán találkozom ilyen fogvatartottal. Általában, azt hallom a befogadáskor a fogvatartottaktól, függetlenül attól, hogy kint vagy intézeten belül, szabadság vesztésük ideje alatt szerezték-e meg szakmájukat, hogy igenis tudják és gyakorlatuk is van a szakmájukban. Holott tisztában vagyok azzal, hogy azok az elitéltek, akik a büntetés-végrehajtásuk alatt szerezték a szakmájukat, valószínűleg nem rendelkeznek nagy gyakorlattal. Ám bennük legalább van akarat a munka és a megfelelni akarás iránt. De ebben a fiatal fiúban semmi ilyesmit nem láttam. Megkérdeztem azt is tőle, hogy a szabadság vesztése hátralévő ideje alatt akar-e valamit dolgozni. Erre a - már alig meglepő - válasz: „dehogy akarok”. Gondoltam, rákérdezek, nem szeretné-e a családját innen bentről támogatni, a válasz: „dehogy is, van nekik pénzük”. Elmondta azt is, hogy havi rendszerességgel látogatja a családja és kap ezen alkalmak során csomagot, ami számára elegendő. *** lassan kezdett megnyílni, én pedig próbáltam a beszélgetésünket először a neki kedvező irányba terelni. Kérdeztem, hogy mit szeret csinálni a leginkább, erre azt válaszolta: „hát Tv-t nézni. Az jó, nagyon szeretem a mókás filmeket, a sportot és a forma 1-et. Leginkább a televízió hiányzik itt a fogdában, a többi nem érdekel”. Tovább érdeklődtem, kicsit érzékenyebb témára evezve, pontosan mit követett el, hogy végül bekerült a börtönbe? A válaszán különösképpen nem lepődtem meg: „kisebb bolti lopások, verekedések”. Ezt követően feltettem az ilyenkor szokásos kérdéseket: „kipróbált illetve használt-e valamilyen bódítószert már, ha igen milyen rendszerességgel pl.: alkoholt esetleg valamilyen kábítószert?” A válaszában elmondta, hogy alkoholt természetesen fogyasztott, a kábítószerek közül pedig, ahogy ő mondta: a „zöldet” próbálta ki. Állítása szerint nem rendszeresen használta, így nála nem okozott függőséget. Folytatva a beszélgetést elmondta, hogy bekerülése után drog prevenciós részlegen is volt, de nem azért, mert függő lett volna, csak a megelőzés miatt. Viszont az arcán - a fiatalsága ellenére is - lehetett látni, hogy egykor nem kímélte a szervezetét. Ugyan az egészségüggyel nem beszéltem, de valószínűnek tartom, hogy legálisan vagy illegálisan nyugtatókat szed. A beszélgetésünk alatt megállt a zárka előtt *** nevelője, aki fennhangon ráförmedt: „maga meg miért ül?, álljon fel azonnal!”. Hirtelen felpattant a székről, és ahogy a nevelő úr tovább haladt, a következő mozdulatával már ült is vissza. Viszont a nevelő se kezdő már és jól ismeri főhősünket, 1-2 másodperc elteltével hirtelen visszalépett és megint rászólt: „hát mit mondtam magának!”. Felpattanva *** sunyi mosollyal válaszolta: „zászlós úr, én beteg ember vagyok!”. Nem várván meg a zászlós következő válaszát, reakcióját, már én szóltam közbe: „nevelő úr, én engedtem meg neki, hogy üljön”. A nevelő erre egy fejbiccentést követően tovább ment. Kérdeztem ***-et, hogy milyen egészségügyi problémája van. A válasz nagy boldogan: „á semmi, csak hülyítettem”. Persze abban biztos vagyok, hogy a zászlós úrnak sem voltak e felől kétségei. Ekkorra már egyre inkább megtapasztaltam, milyen ember valójában ***. Láthatóan szemrebbenés nélkül bele tud hazudni bárkinek a szemébe, de ami talán a legijesztőbb számomra benne, hogy nem tart egyáltalán a tetteinek az esetleges következményeitől. Kaphat bármilyen büntetést, különösebben nem fogja vissza az újabb fegyelmi cselekmények elkövetésétől. Nem törik meg őt a hátralévő börtönévei sem. Tovább folytatva a beszélgetést megkérdeztem: „mihez fog kezdeni a szabadulását követően?”. A válaszon nem sokat töprengett: ”találkozom a barátaimmal és majd együtt kitalálunk valamit. Dolgozni semmiképp sem akarok, hiszen abból úgysem lehet megélni, majd lesz valahogy”. Igazándiból gondoltam rá, hogy nevelési céllal adok neki néhány tanácsot, bár abban biztos voltam, hogy előttem már sok kolléga megpróbálta. Olyanok is, akik ebben igazán szakemberek, bár jelenleg úgy tűnik, nem sok sikerrel jártak. Féltem, ha most én is elkezdem, elakad a beszélgetésünk. Véleményem szerint gyermekkorábban nagyon szerethette az édesapját és az elvesztését rendkívül nagy traumának élte meg. Valószínű, hogy gyerekként az apja volt a példaképe, és amikor a legjobban szüksége lett volna rá a férfivé válásához, akkor tűnt el az életéből. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy sajátmagát okolhatta, amiért az édesapa elhagyta őket. Ami ilyen helyzetben a gyerekeknél előfordul, esetleg arra gondolhatott, hogy valami rosszat tett, amiért az apja megharagudott rá vagy csak nem szerette őt. Úgy érezhette, hogy széthullott a családjuk és nincs akire támaszkodhasson. Hiszen egy fiúgyermek bizonyos dolgait nem az anyjával, hanem az apjával tud csak megbeszélni. Így maradtak a haverok, akik valószínű, hogy ***-hez hasonló sorsú gyermekek. A sorsuk, álmaik, fájdalmaik, örömeik, érzéseik, gondolkodásuk megegyezik. Így kiválóan megértik egymást a bandában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése