Postema utáni gondolatok
Nem kétséges, hogy a büntetés-végrehajtás jogszerű működését mindenféle erkölcsi és politikai érvrendszertől le kell választani. Azaz a büntetés-végrehajtás eszmeisége a rendszerelméleti autonómián alapszik, éppen úgy, ahogy talán Gerald J. Postema a jogi érvelésről mondja ugyanezt.
A neves jogfilozófus felteszi a kérdést: világos, hogy a jog autonóm, de miért fontos akkor, hogy legyen jog? A választ a mediációval, - azaz az érvrendszerek lecsupaszított összemérésével és interakciójával – adja meg.
A büntetés-végrehajtás másik alternatívája a mediáció lehet, amit nevezhetünk resztoratív (helyreállító) igazságszolgáltatásnak is az esetünkben. A mediáció úgy zajlik, hogy valamilyen sérelem helyreáll, és lehetőleg másmilyen sérelem nem keletkezik. Az utóbbi állítás nagyon fontos: lehetőleg nem keletkezik másmilyen sérelem. A börtönben egyértelműen keletkezik sérelem, nem lehet vitás: már korábban elneveztük ezeket gyűjtőnéven börtönártalmaknak.
Lehetséges az, hogy ha a börtönből elvennénk a börtönártalmakat a mediációt kapnánk eredményül?
Lehet, hiszen a börtönártalmak nem választhatók le a börtön elemi részeiről, mint a rács, a szögesdrót, a kínzás, a fogvatartottak közötti erőszak, a jogsérelmek és így tovább.
Lehet, hogy a börtönártalom jóval nagyobb struktúra, mint eddig gondoltam. Egy olyan immanens renszder, aminek egyes elemei a börtön épületében manifesztálódnak, mások interakciókban nyilvánulnak meg (pl. őri brutalitás, a hivatalos személyek elleni erőszak), míg a legnagyobb rész pusztán fogalmilag van jelen, de a hatása az előbbiekben érvényesül.
Gerald J. Postema azt mondja, hogy a mediáció egyik eleme a reintegráció, amikor az erkölcsöket és a gyakorlati érveket normákká (akár jogkövetkezményekké) alakítjuk. A másik elem az izoláció, a normák függetlenítése az erkölcstől és a gyakorlattól. Felbukkan a tömény jogelméletben a büntetés-végrehajtás két funkciója: a reintegráció (a bűnöző egyén mint biológiai lény és interakciós hálózat - azaz szelf - egyik helyről való másik helyre történő mesterséges áthelyezése), és az izoláció (a bűnözőnek nyilvánított – elítélt – személy elzárása).
Minél előrébb járunk a történelemben, annál erélyesebben érvényesül a büntetés mediációs jellege, a kínzás és a spektákulum jelleggel szemben. De az is lehet, hogy az intzéményesített agresszió és a mediáció folytonosan megvan, csak egymáshoz képest dichotómikusan változnak, azaz az egyik csak akkor képes növekedni, ha a másik csökken.Metszet ugyanakkor a kettő között nem lehet: nincsen erőszakos mediáció, és nincs mediációs erőszak. Mi következik ebből?
1. A mediáció nem választható el a büntetés-végrehajtástól.
2. A börtönártalmak tervezett csökkentése nélkül a mediáció nem érvényesülhet.
3. Ha nem az állam dominál a mediáció foganatosításában, az társadalmi bosszúérzetet (retribúciót) szül.
4. Semleges, valóban gépszerűen működő börtön nem képzelhető el a mediáció nélkül.
Nem kétséges, hogy a büntetés-végrehajtás jogszerű működését mindenféle erkölcsi és politikai érvrendszertől le kell választani. Azaz a büntetés-végrehajtás eszmeisége a rendszerelméleti autonómián alapszik, éppen úgy, ahogy talán Gerald J. Postema a jogi érvelésről mondja ugyanezt.
A neves jogfilozófus felteszi a kérdést: világos, hogy a jog autonóm, de miért fontos akkor, hogy legyen jog? A választ a mediációval, - azaz az érvrendszerek lecsupaszított összemérésével és interakciójával – adja meg.
A büntetés-végrehajtás másik alternatívája a mediáció lehet, amit nevezhetünk resztoratív (helyreállító) igazságszolgáltatásnak is az esetünkben. A mediáció úgy zajlik, hogy valamilyen sérelem helyreáll, és lehetőleg másmilyen sérelem nem keletkezik. Az utóbbi állítás nagyon fontos: lehetőleg nem keletkezik másmilyen sérelem. A börtönben egyértelműen keletkezik sérelem, nem lehet vitás: már korábban elneveztük ezeket gyűjtőnéven börtönártalmaknak.
Lehetséges az, hogy ha a börtönből elvennénk a börtönártalmakat a mediációt kapnánk eredményül?
Lehet, hiszen a börtönártalmak nem választhatók le a börtön elemi részeiről, mint a rács, a szögesdrót, a kínzás, a fogvatartottak közötti erőszak, a jogsérelmek és így tovább.
Lehet, hogy a börtönártalom jóval nagyobb struktúra, mint eddig gondoltam. Egy olyan immanens renszder, aminek egyes elemei a börtön épületében manifesztálódnak, mások interakciókban nyilvánulnak meg (pl. őri brutalitás, a hivatalos személyek elleni erőszak), míg a legnagyobb rész pusztán fogalmilag van jelen, de a hatása az előbbiekben érvényesül.
Gerald J. Postema azt mondja, hogy a mediáció egyik eleme a reintegráció, amikor az erkölcsöket és a gyakorlati érveket normákká (akár jogkövetkezményekké) alakítjuk. A másik elem az izoláció, a normák függetlenítése az erkölcstől és a gyakorlattól. Felbukkan a tömény jogelméletben a büntetés-végrehajtás két funkciója: a reintegráció (a bűnöző egyén mint biológiai lény és interakciós hálózat - azaz szelf - egyik helyről való másik helyre történő mesterséges áthelyezése), és az izoláció (a bűnözőnek nyilvánított – elítélt – személy elzárása).
Minél előrébb járunk a történelemben, annál erélyesebben érvényesül a büntetés mediációs jellege, a kínzás és a spektákulum jelleggel szemben. De az is lehet, hogy az intzéményesített agresszió és a mediáció folytonosan megvan, csak egymáshoz képest dichotómikusan változnak, azaz az egyik csak akkor képes növekedni, ha a másik csökken.Metszet ugyanakkor a kettő között nem lehet: nincsen erőszakos mediáció, és nincs mediációs erőszak. Mi következik ebből?
1. A mediáció nem választható el a büntetés-végrehajtástól.
2. A börtönártalmak tervezett csökkentése nélkül a mediáció nem érvényesülhet.
3. Ha nem az állam dominál a mediáció foganatosításában, az társadalmi bosszúérzetet (retribúciót) szül.
4. Semleges, valóban gépszerűen működő börtön nem képzelhető el a mediáció nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése