Börtöngeng (könyv...)

Gaes és munkatársai (2002) empirikus kutatása szerint a börtöngengek kifejezett hasonlóságot mutatnak az utcai gengekkel. Statisztikai módszerekkel kimutatható, hogy a gengtagok több börtönbeli agresszív megnyilvánulás részesei mind áldozatként, mind pedig elkövetőként, sőt a hivatalos erőszak, a kényszerítő eszközök alkalmazása és a fegyverhasználat is szignifikánsan nagyobb az irányukban, mint az átlagos fogvatartott esetében.

A gengaktivitásnak más jelei is vannak, például néha az, hogy a fogvatartott másik zárkába akar kerülni. Ilyenkor az a célja, hogy a bajtársaival jobban tudja tartani a kapcsolatot. A személyzet vélekedése szerint az épületen belüli mozgások nyilvánvalóak, és nem maradhatnak rejtve. A nevelő engedélyezi a zárkaváltást, és hiába megy oda a fogvatartott mondvacsinált indokokkal, a nevelő átlát a dolgokon, és még mielőtt a fogvatartott előállna a kérelmével, „már azt mondom neki, hogy a 112-es zárkába akar menni, nem engedélyezem, az meg csak les, hogy honnét tudom, de összekacsint velem, és ezzel jelzi, hogy tudja, hogy tudom, és inkább meg sem szólal, legközelebb valamilyen más trükkel próbálkozik. Egyrészt ismerjük a rabokat, másrészt van egy-két fogvatartott, aki jelent nekünk.” (1) Szemhunyás, személyzeti reluktancia nélkül tehát nem lehetséges az interprisoner agresszió, de ehhez minden esetben fogvatartotti segítség is kell (enyhe vamzerkedés), amit a személyzet meg is kap.

Állítólag a hajdúhadházi gengek a legkeményebbek. A tagok a korábban elszenvedett sérelmeket megbosszulják. Tipikus történet, hogy egy hajdúhadházi sérelmeket szenved el az előzetesben, aztán másik körletre kerül, a cimborái közé, és már csak azt várja, hogy a bántalmazója felkerüljön a jogerős körletre, ahol a hajdúhadházi megbosszulhatja a sérelmeit. A másik fél meg lent akar maradni, haladéktalanul beszélni akar az intézet igazgatójával, hogy másik intézetbe akar kerülni, de semmiképpen sem akar egy szinttel feljebb menni.

Előfordult az is, hogy három hajdúhadházi fogvatartott volt egy zárkában, és rajtuk kívül senki. A nevelőhöz mentek, hogy szeretnének még egy zárkatársat. „Drága nevelő úr, rakjon már be hozzánk valakit.” „Ha beraktunk volna oda valakit, azt tutira becsicskáztatták volna”(2). Ha a hajdúhadháziak többen vannak, nem érvényes az előző szabály, ugyanis hárman-négyen még éppen hogy kijönnek egymással, és meg tudják osztani a feladatokat, azonban hét-nyolc ember esetén már túl nagy a presztízsveszteség, és maguk közül fognak be valakit, aki takarítani fog, mos rájuk, vagy esetleg másik szolgáltatást is nyújt, azaz köcsög lesz, és szexuálisan is ki fogják használni.

A természet elleni erőszakos fajtalanság ellen csak magánindítványra lehet büntetőeljárást indítani, magyarán az áldozat fogvatartottnak az identitását kell adni a becsületéért, azaz vamzerség nélkül nem indulhat eljárás a ragadozók ellen. Ezt a helyzetet bizarr módon egy emberjogi indítvány eredményezte (Habeas Corpus Társaság). Az eredmény az, hogy a szexuális erőszak rejtve marad, az áldozat tovább szenved, a tettes pedig „röhög a markába”.

Minden nap lényege, hogy elteljen, a lehető legkevesebb konfliktussal. Ez persze nagyon nehéz, főleg nekem, aki 50 évesen kerültem börtönbe, és a rokonságból, ismerősi körből senki nem volt büntetve. Jómagam mindig a munkámból éltem, gyűlöltem a bűnözőket, és mióta börtönben vagyok, ez csak fokozódott. Számomra nem az a legnagyobb büntetés, hogy be vagyok zárva, hanem hogy ilyen emberekkel vagyok összezárva.

A fogvatartott a vizsgálat idején 54 éves volt, üzletvezető volt a saját cégénél, és a bűncselekménye emberölési kísérlet volt, amit soha nem ismert be. Az igazságszolgáltatási ítélkezés felépítéséből (bírák, ügyvédek, ügyészek) következik, hogy nagyon kevés annak az esélye, hogy valaki ártatlanul kerüljön börtönbe. Igazából az emberölés kísérletét a magyar jogrendszer éppen olyan szigorral sújtja, mint a befejezett bűncselekményt, mégis a fogvatartottak hangsúlyozni szokták, hogy ők nem öltek embert. Mindezek ellenére (tegyük félre egy ideig a retributív attitűdünket) az itemet író fogvatartott valóban attól szenved leginkább a börtönben, hogy tőle teljes mértékben eltérő személyiségű vagy annak észlelt emberekkel kényszerül megosztani a fizikai teret.

[…] és délutáni sétákra nem – vagy ritkán járok csak le, mert az eddigi bent eltöltött idő alatt rendesen megutáltam az embereket. Bár ez így nem teljesen igaz, mert a kapcsolattartásom rendezettnek mondható. Így tehát a kint lévő embereket kedvelem csak a benti „agyoniskolázott” emberekből van elegem. Mindegyik azt lesi, hogy a másik mit csinál és mi az ahol árthat neki. Ráadásul, ezeknek az embereknek a nagy része még a higéna [sic] alapfeltételeit sem ismerik. Büdösek, koszosak és így azt hiszem érthető, ha nem vágyom közéjük. Ha egy mód van rá akkor kerülöm ezeket az embereket. Délután elkezdődik az iskola és a tanulás. Ezt kedvelem, mert az iskola körletén a nagy átlagtól értelmesebb emberekkel találkozom akikkel lehet értelmesen beszélgetni bármilyen témáról.

A börtönben kötelező a tisztálkodás, a személyzet is ellenőrzi, mégis néha egy-két fogvatartott mosdatlan maradhat. A kulturális háttér minden fogvatartottnál más, és a higiéniai területen nagyok lehetnek az eltérések. Mint a későbbiek során látni fogjuk, ezt az itemet detrimentalizációnak fogjuk minősíteni, azonban azt is észre kell venni, hogy a börtönben egyes szokások is agressziónak minősülhetnek, ha azokat az interakciós felek merőben másként értelmezik. Az itemet szolgáltató személy a vizsgálat idején 28 éves volt, és bűncselekménye „minősített emberölés (bérgyilkosság)” volt. A fogvatartott úgy gondolta, hogy a vizsgálatot segítheti, és az eredményeket színezheti az a tény, hogy ő milyen bűncselekményt követett el, képzelhetjük, hogy milyen szívesen beszélgetnek vele az iskolakörleten a társai, ha a tettét ennyire hangsúlyozza. A mondatszerkesztési hibákkal teli fogalmazása elég erős szelf reprezentációs késztetésről árulkodik. Az előző minősítéssel arra akartunk utalni, hogy a fogvatartott személyészlelése lehet pontatlan, azt viszont, hogy valós alapokkal rendelkezik, hiába is szándékoznánk tagadni.

Engem nagyon elkeserít, hogy ilyen környezetbe kerültem, mert még soha életemben nem láttam – de még nem is gondoltam, hogy ilyen hely, ilyen „emberekkel” létezik. Az „emberek” szóról teljesen másfajta emberek jutottak – és jutnak is az eszembe, mert itt a nagy átlag elviselhetetlen, tanulatlan, primitív neveletlen bunkó – és nem csak a rabokra gondolok. Természetesen mindkét oldalon vannak kivételek, akik megkönnyítik az elviselhetetlen monotomiát [sic], akikkel érdemes szóba állni, beszélgetni, de csak bizonyos mértékig.

A kábítószerrel visszaélést elkövető fogvatartott egy benti napjáról szóló fogalmazásban jelent meg ez a gondolati egység. Az előző fogalmazással ellentétben ez a személy nem helyezi magát omnipotens módon a rabhierarchia csúcsára, hiszen kivételeket is említ. Személyészlelése pontosabb. Nem maradnak azonban szidalmak nélkül a börtönőrök sem, akik az item írója szerint hasonló háttérrel rendelkeznek, mint a fogvatartottak. Nyilván sok börtönőrt sérthet ez a kijelentés, azonban tagadhatatlan, hogy van némi alapja, ha nem is olyan széles körben tapasztalható jelenséggel állunk szemben, mint amelyet a fogvatartott látni vél. A kérdéssel kapcsolatban meg kell említeni, hogy a magyar büntetés-végrehajtás személyi állományában nagyon magas arányú fluktuáció tapasztalható, nagyjából három év alatt kicserélődik az egész személyi állomány. Természetesen a fluktuáció az alsóbb státuszú rétegekben a leggyakoribb. Hozzá kell tenni a problémához, hogy egyes vidéki intézetek esetében a helyzet egészen más. Létezik hazánkban olyan börtön is, ahol a körletfelügyelői (3) munkát többszakos nyelvtanárok látják el. Ennek oka az lehet, hogy a térségben nem lehet tanári diplomával jobban fizető állást kapni, míg a fővárosban igen.

(1) Uo.

(2) Uo.

(3) Körletfelügyelő az a személy, akinek a fogvatartott napirendjének betartása a feladata az adott körleten. A körletfelügyelő a tulajdonképpeni smasszer, aki kulcsokkal járkál a kezében a folyosókon, és gumibot leng az oldalán, ahogy azt a róla kialakult pauperizált kép sugallja.